A Színház Mindenkié
Dokumentumdráma - Hajléktalanoknak tartott tükröt Fullajtár Andrea a pesti Katonában
Szenvtelen arcú férfi , kezében tábla: „20 forintért semmibe vehetsz.” A Facebookon ugrott elő ez a kép, épp amikor előző este megnéztem a csöves Etáról szóló, Csendet akarok című előadást a Katona József Színházban. Megütött – ez is, az is.
Habár a darab nem bemutató volt: 1996-ban játszotta először Fullajtár Andrea még színművészeti egyetemistaként, aztán nemrég felújították egy külföldi vendégjáték kedvéért. De tizenöt éve még egy kicsit más volt a világ, a hajléktalanok is jóval kevesebben voltak. Ezt erősítik azok a fedélnélküliek is, akik még pár hónapja, éve vagy akár egész életükben az utcán éltek, és most megnézték Csalog Zsolt interjúkból készült dokumentarista művét. Nem feszengenek a nézőtéren – talán a színésznő van nagyobb zavarban.Mit gondolnak majd a produkcióról az érintettek? Életszerűnek tartják? Vagy odavágják neki: ó, ahogy a belvárosi színésznő elképzeli a fűtött lakásból?!
Az egyórás előadásra tele a színház, A Város Mindenkié mozgalom kért a Katonától tiszteletjegyeket a produkcióra. Ez az a szervezet, ahol otthonosan együtt aktivistáskodnak otthontalanok és „otthonosok”. Együtt harcolnak azért, hogy a hajléktalan emberek kiálljanak saját méltóságukért, és küzdjenek a lakhatáshoz való jogért.
Nyilván a színházvezetés is töprengett azon, riasztja-e majd a „többi” nézőt a tömegközlekedési járművekről ismert orrfacsaró szag, bekiabálnak-e, kimennek-e előadás közben, zavarba hozzák-e Fullajtárt és a „beszédes hátú”, némaszereplő Nagy Viktort. Ehelyett egytől egyig jól öltözött, ápolt emberek ültek a közönség soraiban, csak ráncaikból és tekintetükből lehetett saccolni, ki az, akinek nem idegen Csalog Zsolt dokumentumdrámája.
Ma már más a hajléktalanélet, keményebb – mondják már a közönségtalálkozón, ugyanakkor rendkívüli elismeréssel beszélnek az előadásról. Azt latolgatják, „update-olva” és jó sok helyen kéne játszani, hogy meglássák a fejüket elfordító honpolgárok, rendőrök és törvényhozók, mennyire könnyű elveszíteni családot, lakást, egzisztenciát. Hogy válik egyre fontosabbá az alkohol, a cigaretta, egy társ (még akkor is, ha rossz) és a küzdés az életben maradásért. Van, aki az aluljáróba küldené a színésznőtegymikrofonnal, játsszon ott, megállnak-e, megnézik-e a hajlékkal rendelkezők, ne adj’ isten, elviszi-e a rendőr, és az milyen üzenettel, publicitásértékkel bírna. Mások a Parlamentet javasolják ideá lis helyszínnek. Meg persze elrettentés gyanánt, megmutatnák azoknak az otthontalanoknak is, akik még nem csúsztak ilyen mélyre. Talán jó löket lehet nekik, hogy maguk is tegyenek valamit azért, hogy kikerülhessenek ebből a helyzetből.
Fényes névjegyet nyom a kezembe az előadás és a közönségtalálkozó között Schádi Tamás, A Város Mindenkié aktivistája. Két mobilja is van, egy húszas meg egy harmincas. Sok otthontalannak van maroktelefonja, mondja, de nem biztos, hogy fel van töltve. Ő már hétéves kora óta – kisebb-nagyobb megszakítással – hajléktalan. Kilencévesen kóstolt bele az alkoholba, tizennégy éves korában a napi penzuma már 1-2 liter volt. Nem kapott sokkot ettől az édesanyja sem, hiszen ő már napi 4-5 literre tornázta fel az adagját, a rendőrség pedig törzsvendégnek számított náluk. De két éve már egy kortyot sem ivott. Ehhez persze az kellett, hogy az amúgy ápolószakmával rendelkező Tamásnak megmutassák egy gyomortükrözésnél, milyen pocsékul fest belülről. Az alkoholtól nemcsak azért szabadult meg, mert a gyomorfalán méretes lyukat találtak, hanem azért is, mert olyan gyógyszert kapott, amelyre egy korty szesz is halálos lehet. Ápolóként azonban így sem tud elhelyezkedni – két éve próbál valami normális munkát találni, mindhiába. Hol rakodómunkásként, hol piackutatóként dolgozik, hol meg építkezéseken. A legtöbb tizennyolcadik kerületi építkezésben benne van a keze munkája.
Nem meglepő, hogy a közönségtalálkozó egyik legfontosabb kérdése: milyen szerepe lehet a művészetnek a hajléktalankérdésben? A színház lassabban csúszik a bőr alá – állítja Fullajtár. Talán elérhető vele, hogy a néző szembesüljön olyan történetekkel, amelyek személyesen ugyan nem érintik, de ha legközelebb lát egy „lényt” az utcán, akkor eszébe jut: ő egy ember, akinek története van.
A társadalmi kérdésekben a színháznak tudatosan kell szerepet vállalnia, és remélhetőleg a hajléktalanok ügye megszólítja majd a fiatal drámaírókat – reménykedik Fullajtár. Így nemcsak a tizenöt évvel ezelőtti helyzetről lesz drámai látlelet, hanem a mostaniról is. Mert ha ma Csalog élne, olyan drámát írna, hogy meggyulladna a színpad.