Kispolgárok vagyunk mind
Gorkij száz esztendeje Moszkvában színpadra állított első drámája megrázóan képes szembesíteni a családi relációk visszásságaival, és megdöbbentő változatlanságával: 1902 óta sem vagyunk megértőbbek gyermekeinkkel, toleránsabbak és tisztelettudóbbak szüleinkkel. Embertársainkkal. Egymással. Talán mindannyian csak egyszerűen kispolgárok vagyunk?!
Átéltük Makszim Gorkij Kispolgárok című darabja mondanivalóját, Zsámbéki Gábor rendezésében a Katona József Színházban, amelynek realizmusa az eltelt száz év ellenére ma is fennáll: a közel két órás „perpatvar” a családi és a világi viszályokat, viszálykodásokat, viszálykodásainkat színpadiasítja meg, felrázó módon.
Idős szülők, felnőtt, a szülőkkel együtt élő édes- és nevelt gyermekek, cselédek, albérlők: egy apa, Bezerédi Zoltán (Besszemjonov, Vasziliij Vaszilijevics), egy anya, Szirtes Ági (Akulina Ivanovna), egy tanítónőként dolgozó lány, Fullajtár Andrea (Tatyána), egy egyetemről kicsapott joghallgató fiú, Kocsis Gergely (Pjotr), egy nevelt, rátermett fiú, Ötvös András (Nyíl), a fiatal cseléd, Pálmai Anna (Polja) és édesapja, a kissé ütődött madarász, Bán János (Percsihin), a részeges, szókimondó albérlő, Máté Gábor (Tyetyerev) és a csábító Rezes Judit (Jelena).
Már pusztán ennyi ember egy házban élése is konfliktusokat szül, itt azonban egymást meg nem értő és gondokkal teli emberekről van szó, akik úgy nehezednek egymásra, úgy nyomják a másikat, mint a színdarabról hírt adó plakáton látható csészék: épp, hogy csak nem roppannak össze. Vagyis olykor letörik egy-egy csésze füle. Így történt ez a tanárnő, vénlány esetében is, aki teljesen tisztában volt helyzetével, amelyre folyton-folyvást emlékeztették, különösen a „csak jót akaró” édesapja, és mikor az utolsó remény Nyíl megkérte a cseléd, Polja kezét, megmérgezte magát. Ő már kiutat nem talált, azonban ezzel sem járt sikerrel: túlélte az esetet.
Pedig lehet, hogy nem is olyan tragikus a helyzet?! És valószínűleg minden csak hozzáállás kérdése, mint ahogy ezt a kitartó, küzdő, rátermett figurát testesíti meg a nősülő Nyíl is, aki vasutas munkáját is szívesen űzi, és a boldogságot keresi, amelyet valószínűleg számára Polja jelenti.
Szerelmüknek nem sokan örülnek: talán csak a lány félnótás apja, Percsihin, aki túlzott idealizmusával a színen a másik véglet, hiszen a fiú oldaláról az apa csak veszekedni tud, lényegében mindenért, mindenen és mindenkivel. Habár templomba járó, vallásos ember, nem ismer se türelmet, se jóságot, szeretet: elmondása szerint is csak jót akar. A maga módján: saját korát, berögzött szokásait, elavult gondolkodásmódját hangoztatva. Feleségével szintén férfihoz nem méltóan viselkedik, így a nő meghúzódik, meghunyászkodik a háttérben, és még legtöbbször gyermekei oltalmazására sincs alkalma. Ami mindig, szinte vita nélkül megy, az az evés és az ivás, a szamovár asztalhoz cipelése. (Bár kétségtelen, hogy azon, hogy ki vigye oda is megy a civakodás.) Ezen az állati, életfenntartáshoz alkalmas szinten megrekedtek, hiszen normális kommunikációra képtelenek. Legalábbis ami a szülő-gyermek viszonyt illeti. Mással egész jól kijönnek: a csinos felsőszomszédhoz járnak mulatozni, de az már mind statikai, mind generáció szempontjából egy másik szinten van.
Menekülnek, menekülnének ahhoz, hogy ezt az egészet elviseljék. Távozás nélkül egyedül csak a rezonőr Tyetyerev képes a tűrésre – bár neki is szüksége van némi alkoholra – : talán e hatására oly szókimondó és lényegre látó. Megfogalmazza mindazt, amit ott, ők nem képesek észrevenni. Gorkij darabja megrázóan képes szembesíteni a családi relációk visszásságaival, s megdöbbentő változatlanságával: 1902 óta sem vagyunk megértőbbek gyermekeinkkel, toleránsabbak és tisztelettudóbbak szüleinkkel. Embertársainkkal. Egymással. Talán mindannyian csak egyszerűen kispolgárok vagyunk?!