Miért van itt ilyen sötét, kérdezi Kocsis Gergely, amikor az első jelenet végén belép a cselekménybe a Kispolgárok Katona József színházi előadásában. Ez rendezői üzenet: nincs sötét, még csak félhomály sincs, tiszta, egyenletes megvilágítás van, nincs posztcsehovi atmoszféra, annál kevésbé, mert a darab sem posztcsehovi, egy időben keletkezett az utolsó Csehovokkal, rezonál is rájuk, át is hangszereli a mintapartitúrát, mollból dúrba vált, keményebben, szárazabban frazeál.
A rendszerváltás utáni jobboldali új undokok megpróbálták szovjetizálni Gorkijt, az írói formátumot, a válságos Oroszország viharmadarát, meghasonlottját és áldozatát. Keletkezése után több mint egy évszázaddal újraolvasva a Kispolgárokat meghökkentően igazolódik a benne foglalt távlattalanság. Gorkij forradalminak mutatja magát, de szkeptikusabb, mint Csehov. Csehov perspektivikus álmodozója, a romantikus diák lelkesen hiszi, hogy "egész Oroszország a mi kertünk", a Kispolgárok "pozitív hőse", Nyil viszont azon dohog, hogy ha azt hallja, Oroszország, az semmit sem jelent neki, ellentétben azzal, ha egy franciának azt mondják, hogy Franciaország vagy egy angolnak, hogy Anglia. Gorkijnál a diák és a tanítónő színjátszó körbe jár, nincs kizárva, hogy nemsokára, talán már 1905-ben eljutnak a felforgató eszmékhez, a vasúti munkás (mozdonyvezető) Nyilről pedig nem nehéz elképzelnünk, hogy csakhamar hangadó lesz a munkástanácsban vagy a szakszervezetben. Gorkij még tökéletesen ideológiamentes, akárcsak a szereplői, akik keresik a helyüket az életben, de virtuális útjuk szinte ki van jelölve. Siskiné és Cvetajeváé az értelmiségi mozgalomba, Nyilé pedig a forradalmi illegalitásba, és az ő esetében az sem lenne meglepő - figyelembe véve a gorkiji ábrázolás komplexitását, a gerinces nyíltság és a rászorulók melletti szolidaritás árnyékában meghúzódó kíméletlenséget -, ha valamikor, negyvenes éveinek teljében ideológiai komisszárként látnánk viszont.
A darab további szereplői leginkább perspektívátlanok, vagy ahogy elhangzik róluk, semmilyenek, kuporgató, gyermekeiket kitaníttató, de gondolkodásukat nem értő szülők, elfuserált életű fiatalok, az egyetemről kimaradó, enervált diák és depressziós, életidegen tanítónő, valamint a kiadó szobákban lakó "kosztosok", könnyelmű víg özvegy és kisiklott éltű, moralizálásra hajlamos, rezignált bölcseletét alkoholba áztatva osztogató kántor. Csak a legöregebb és a legfiatalabb kap fölmentést. Az erdő-mező madaraival élő, kötöttségektől mentes madarász és a kislánya, aki Nyil széles vállára és erős kezére bízza a sorsát. Ami a darab horizontját tekintve nem valami biztató, Gorkij erre később maga is rájött, és "a szép új világnak" sikerült őt meghasonlásba kergetnie. Ez szemernyit sem von le a tényből, hogy a Kispolgárok ma is érvényesen ábrázolja az eszmények nélküli vagy hamis eszméket kínáló mindennapi létezés elsivárosodását.
Kritikus ne kérkedjen hajlott korával, én sem azért említem a Madách Színház 1964-es bemutatóját, mert végigültem a próbáit és sok előadását (Ádám Ottó igen jó rendezése volt), hanem mert a darab már akkor is a rossz közérzetről szólt egy értékzavaros korban. Emlékszem, ahogy Bessenyei "lekísérte" - végigdübörögte - zongorán a hangulatot, emlékszem Mensáros diákjának pállott félénkségére, Tolnay Klári víg özvegyének kedves kacérságára, Pécsi Sándor madáremberének kotnyeles selypegésére, Cs. Németh Lajos Nyiljének sihederességére, Horváth Jenő Besszemenovjának (ma, helyesen: Besszemjonov) orosz mackóságba oltott fortyogására, Kiss Manyi éles hangú sipítozására. Amikor Nagy Anna mint sápkóros Tatjána életlen fűrészhez hasonlította a hangát, Kiss Manyi velőtrázóan felrikoltott: "Az anyád fűrész?" Megállt a levegő, a közönség fölnyerített.
Ebben a két szóban benne volt az egész előadás: a szereplők csak azt hallják ki egymás szavaiból, amit akarnak, a lényeget nem. (Radnai Annamária mai fordításában a felkiáltás így hangzik: "Az anyád neked - egy fűrész?". És Szirtes Ági megbántott önérzettel mondja.) Az akkor másodéves főiskolás Zsámbéki Gábor ma káprázatosan világítja át a darabot és a kort. Változott a színházi stílus, de annyira nem, amennyire az életszerűt mindenhonnan kiirtani akaró posztmodernek és posztdramatikusok szeretnék, csak nyersebb lett, kevesebb a részletezés, az atmoszféra, a szünet, több a dinamika, és a szétterített helyzeteknél fontosabb a drámai struktúra. Zsámbéki rendezése pontos, éles, revelatív.
A családi összetartozást erőszakoló háznak csak a váza készült el Bagossy Levente díszletében, mintha lécből-deszkából összerótt makett lenne, terv csupán, amely nem valósul meg, a második részben látványosan szét is csúszik kis szigetekre, le-föl kapaszkodnak köztük a szereplők. Máté Gábor cinikusan lemondó, alkoholista Tyetyerev kántora zörögve húzza maga után a székét, kihúzott fiókját használja lábtartónak, bebújik a világ elől a deszkák alá, szétroncsolt személyisége mélyéről fölpislákol a fiatal lány iránti szerelem, ő a "bűntény tárgyi bizonyítéka", ahogy a régi előadásban mondta. (Kár, hogy kimarad a bolondokról és gazemberekről szóló, nagyon aktuális moralizálása.) Végső elkeseredésében ebbe az emberi roncsba kapaszkodna - hiába - Fullajtár Andrea erős tartással kompenzált, csehovizáló bágyadtságtól mentes, csalódott, magányos, a mások szerelmét kiüresedett, mégis átható tekintettel figyelő, szárazon szenvedő Tatjánája. A gyönge testvér, Pjotr viszont - Kocsis Gergely karakteresen játszik egy karakter nélküli embert - azon lamentál, hogy micsoda peche van, a nővére megzavarta a mulatságát az öngyilkossági kísérletével. Rezes Judit életvidám, könnyelmű, felelőtlen Jelenája élesre töltött fegyverként használja a nőiségét. Nagyszerű a Besszemjonov házaspár: Bezerédi Zoltán örökösen fortyogó indulattal védi másokra kényszerített igazságát, Szirtes Ági hol sírósan, hol békítően sopánkodva szekundál. Ötvös András Nyilje olyan, mint a szovjet filmek munkásökölvasököl pozitív hőse, muszklis, mozdonyfüstös és jövőbe tekintő. (Mi persze látjuk benne az iróniát, akárcsak Szakács Györgyi, aki még a nadrágát és az öv helyét is Moszfilm-stílusban tervezte.) Bán János bohókás-mókás szabad szellem a madárcentrikus Percsihin szerepében, akinek megvan a véleménye a kalickába zárt életekről. Polját, a lányát, aki Nyil felesége lesz, Pálmai Anna érezhetően és finoman elindítja az öntudatos fejlődés útján. Kovács Lehel és Kiss Eszter fiatal értelmiségijei is kijelölik mozgalmi jövőjüket. Lengyel Ferenc orvosa közömbösen sztorizik, amíg a honoráriumát kuporgatják, Czakó Klára epizódja egy hiteles arc, Tóth Anita szakácsnője tragikusabban kommentálja a konyhai mulasztást, mint az öngyilkossági kísérletet. A kiváló társulat összecsiszoltságát fölemlegetni csak azért szükséges, mert ami itt szakmai minimum, az a legtöbb színházban ismeretlen tényező.
Volt egy kedvenc helyem a régi előadásban (a mostaniban is benne van), amikor a fő kispolgár, teljesen jogosan, amiatt dohog, hogy ellopják még az ajtó előtti deszkát is, amit azért raktak oda, hogy ne kelljen a sárban lépdelni. A közösségi morál állapotára jellemzőek az ilyen kicsiségek. Három nappal ezelőtt mutatták a tévében, hogy éjjelente húszasával lopkodják a pesti utcákon a csatornafedlapokat. Ha másból nem, ebből is tudhatjuk, hogy a fejekben nem sok változott száztíz év óta.