KISPOLGÁROK
Természetesen teltházas előadás. Makszim Gorkij színműve egy részről jól ismert, más részről azonban kérdés marad. Hiszen annyi mindent elmondhatnak vele! Történelmet, társadalmat, emberi viszonyokat … Zsámbéki Gábor rendezése ez utóbbit leginkább és nagyon jól. Már a szereposztás is sok mindenre utal. Bezerédi Zoltán előrevetíti Besszemjonov agresszív-zsarnoki-bezárkózó-szorongó alakját. Vaszilij Vasziljevics nem ok nélkül kérdezi többször, másoktól: – Ki vagy te? – hiszen a fő kérdés: – Ki ő? Az előadás végi magára maradása, összeomlása lényegében törvényszerű. Pedig igen tisztességes életet él – misére is jár a folyton érte és a családért aggódó feleségével (Akulina Ivanova – Szirtes Ági), akit egyébként többször is jól leteremt. Ez nála még bőven belefér a tisztességbe.
Itt van két édesgyermekük – egyik sem kedvükre való. Tanultságukban keresik az okot, abban, hogy ezért őket, a tanulatlan szülőket lenézik. Pedig fiát (Pjotr – Kocsis Gergely) kicsapták az egyetemről, és most csak vár, vár – maga sem tudja, mire. Lánya tanítónő (Tatyána – Fullajtár Andrea), ő meg attól szenved, hogy őt nézik le az iskolájában – és nem talál férjet magának. Igaz, nem is keres. Csak vár. Egyszerűbbnek tűnik szalmiákszeszt inni … Abból sem túl sokat. Nagyon is tevékeny viszont a nevelt fiuk, Nyíl (Ötvös András), aki nagyon kirí közülük. Mozdonyvezető, szereti, amit csinál, fizet a családnak neveléséért, és él: nemcsak szerelmes Poljába, a cselédlányba (Polja – Pálmai Anna), de meg is kéri a kezét, mi több, ő valóban elhagyja a házat Poljával. Energikus, aki látványosan és erővel száll szembe apjával. És megteheti! A filozofáló, okos, de ivásba menekülő Tyetyerev sok igazságot mond ki (Máté Gábor), változtatni azonban nem is tud, meg nem is akar. Tetszik neki Polja, de ennél nem jut tovább, tudomásul veszi, hogy a lány férjhez megy máshoz. No meg itt van Polja apja, a madarász, csak a szabad életet túlzottan is szerető Percsihin – Bán János. Szintén hitelesen és teljes valójában. Saját erkölcsével, sajátos felfogásával üdítő a színpadon.
Egyetlen váratlan csók Tatyána részéről mutatja, hogy a tanítónőnek mégiscsak vannak érzelmei – Nyíl felé. Tanítani ugyanis nem szeret … Halványan sejthető, hogy mások is úgy gondolták, Nyíl Tatyánát veszi el – ennek az apja kifejezetten nem örülne. Igaz, Vaszilij Vasziljevics lényegében semminek sem örül, mert megváltozott a világ, nem ismeri ki magát, nem érti, mit akarnak a gyerekei, és szorong, mi lesz ővelük, idős szülőkkel. Még a kedves, az élet derűs oldalát kereső Jelena Nyikolajevna Krivcoca, a mindig pontosan fizető albérlőjük sem felel meg ízlésének – tőle fiát félti. Az ő szempontjából joggal. Kívülről nézve azonban éppen Jelena tesz jót Pjotrral, hogy „kimenti" őt ebből a lassan széteső házból. Jelena korábbi nem hivatalos „munkáját" – elfoglaltságát, amíg férje élt – ma talán szociális munkának nevezhetnénk elítéltek között … De az apának ez nem is lehet kedvére való. De hogy mit szeretne igazából gyerekeitől? – hiába kérdezi tőle a lánya, nem tudjuk meg szóáradataiból.
Futó képet kapunk még az Orvos pénzéhségéről a félbehagyott mondatával (Lengyel Ferenc), és időről időre befut a „társadalom" is a tisztaszobába mozgalmasan, életvidáman, olykor kellő indulatokkal (Siskin – Kovács Lehel, Cvetajeva – Kiss Eszter, egy asszony – Czakó Klára).
110 éves a darab. Nyíl alakja már messze nem az igazi, a kitüntetett, a követendő. Szembeszállásának (erőszakos) módját nevelőapjával sem követi ma osztatlan elismerés. Más a világ. De a konfliktusok lényege megmaradt: a gyerekek elengedése – el nem engedése, az örök aggódás, és főleg: a felnövő generáció fészek-elhagyásának módja, mikéntje örök probléma marad. A „nagy" társadalmi kérdések, okfejtések, filozófiai „tételek" pontosan és hangúlyosan elhangzanak ugyan, de valamennyi belemosódik – nyilvánvalóan nem véletlenül – a szereplők alakjába, jellemébe. Jelena nem tudja pontosan idézni Tyetyerev „tanait", de nem is fontos. A fiatalok közti vita országról, társadalomról, munkáról beleszürkül a folytonos családi vitákba, amik százszor fontosabbak és ezerszer jobban rányomják bélyegüket a család létére, sorsára, mint a viták tárgya, vagy kimenetele. A szamovárt valakinek csak be kell hoznia rendre a „tisztaszobába". A szamovárcipelést már nem bíró Sztepanyidaként (szakácsnő) Tóth Anitát látjuk. Hiába tűnik apróságnak: kiderül (már a darab elején), hogy „csak ezért" nem fognak még egy cselédet felvenni, ahhoz ők túl fösvények.
Mozgalmas az előadás, mozgalmasan funkcionál a mozdulatlan díszlet. Fa, fa, fa – erősen lejtő fapadlóval, így erősen lejtő kanapéval. A lábakon álló padló egy-egy része asztalként is működhet, az abroszt átlépik, amikor megszűnik a padlórészlet asztal-funkciója. Ötletes, kifejező Bagossy Levente m.v. munkája. A család kezdő széthullását a díszletek egyes darabjainak széthúzása is mutatja, a kezdődő „szakadékok" fölött lépkednek át a családtagok, vendégek. Jók a jelmezek (Szakács Györgyi munkája): Percsihiné kifejezetten szedett-vedett, Poljára kosztüm kerül, amikor kiderül, hogy férjhez megy, Tatyánáé például kellően zárt. A templomból érkezést (az apa a feleségével) nagyon is hangsúlyos fekete öltözet mutatja, ami már szinte kételyt támaszthat bennünk a templombajárás komolyságát illetően …
Fordította: Radnai Annamária.