Heldenplatz: A mi terünk is
A Katona József Színház Kamrájában ismét egy olyan külföldi, jelen esetben osztrák drámát tűztek műsorra, amely – optimális esetben – a magyar félmúlttal való őszinte szembenézésben is segíthetne.
Ami A mi osztályunkkal elkezdődött, az Thomas Bernhard Bécsben 1988-ban bemutatott darabjával folytatódik. Mivel több hónap eltelt a magyarországi premier óta, nyugodtan kijelenthetjük, itt olyan hatás, hisztéria, netán botrány, ami negyedszázada az osztrák közéletben és sajtóban lezajlott a Heldenplatzkapcsán, teljesen esélytelen. (Az természetesen más kérdés, hogy mint a Tiszatáj cikkében Kerekes Gáboris írja: "az egész vihar inkább az akkori és mai - 1995-ben még mindig aktív - Burgtheater-főintendáns leváltására irányult.")
Nyilván - tehetjük hozzá, hiszen semmiféle explicit magyar vonatkozása nincs a műnek, így aztán a dráma nem ver ki semmilyen biztosítékot, és semmiféle párhuzamot nem kell érteni. Annak ellenére sem, hogy a magyar történelem tele van morális heldenplatzokkal, s a színháznak alapvető társadalmi katalizátor szerepénél fogva az is feladata, hogy - épp a sebeket feltépve, a tabunak tartott problémák okainak, magyarázatainak és következményeinek kontextusba helyezésével, nem a leegyszerűsített fekete-fehér felosztás mentén - segítse egy egészségesebb társadalom kialakulását. (Cinikusan hozzátehetnénk: reményre adhat okot, hogy a néhány évvel ezelőtti kaposvári, Mohácsi János, Mohácsi István és Kovács Márton jegyezte 1956 - Őrült lélek, vert hadak látatlanban is "véleményalkotásra" tudott ösztönözni...)
Mivel a Tandori Dezső fordította, magyarul kötetben 1998-ban megjelent darabot eleddig nálunk nem játszották, talán nem baj, ha összefoglaljuk, miről is van szó a drámában. (Egyébként sok-sok szó. Mármint a terjedelmet tekintve.)
1988 márciusában vagyunk, Josef Schuster professzor temetése után. A professzor első jelenetbeli lakásában, amely annak a bécsi Heldenplatznak közelében található, ahol 1938-ban Hitlert éltették és az Anschlusst ünnepelték az osztrákok. A professzor a lakást akkor vette, amikor visszatért Oxfordból, ahova feleségével a zsidóüldözések elől menekültek, és ahol - bár sikerült új karriert felépítenie - az új élet számukra tele volt a hiány fájdalmával, s ez szép lassan az osztrák nép elleni gyűlöletté kulminálódott. Már a békeidőben, Bécsbe visszaköltözve sem sikerült régi-új otthonra lelni a Heldenplatz közelében, a professzorné egyre hangosabban hallotta az ötven évvel azelőtti Sieg Heil!-eket, a professzor pedig a "Ha az embernek nincs többé kiútja / legyen öngyilkos" választ tudta adni a sors eldöntendő kérdésére abban a városban, ahol "rosszabb / mint ötven éve", ahol "létezni kész embertelenség". És nem csupán azért, mert ahogyan a helyzetet és a családi viszonyokat leíró, a halotti torra terítő Zittelnétől megtudjuk: "Bécsben csupa jugoszláv már / minden házmester". Zittelné, az egyszerű bejárónőnél jóval több asszony, aki szellemi partnere - és talán több is - volt az elhunytnak, igazi zsarnok. Az ő hatalmas, ellentmondást nem tűrő kijelentéseket tartalmazó monológját csak néha és röviden szakítják meg lányának, a lekezelt, lenézett, lebutázott Hertának erőtlen, anyja által szinte semmibe vett közbeszólásai.
A második jelenet a temetés után a Népkertben játszódik - a háttérben felsejlik a Burgtheater -, dél van, borús az idő, atmoszférája az előzőhöz képest nem kevésbé fojtó. A professzor két lánya, Anna és Olga ismétlik imamalomszerűen a rémálomként megélt helyeket és helyzeteket, Oxfordot és Bécset, ahol a "szellemi élet (...) / már ugye csaknem belefúlt a pozíciókufárok / alantasságába és tompultságába", és egyáltalán: Ausztriát, ahol "vagy katolikus legyél / vagy nemzetiszocialista / itt semmi mást nem tűrnek / itt minden mást elpusztítanak / méghozzá száz százalékok kell katolikusnak lenned / vagy száz százalékig nemzetiszocialistának". De a családhoz tartozók, Zittelnétől az anyjukon át nagybátyjukig sem maradnak le a listáról. Megítélhetetlen, kit néznek nagyobb értetlenséggel és megvetéssel: a házvezetőnőt, a kizárólag a Josefstadti Színházba járó professzornét vagy az országot a megszállás idején el nem hagyó, megalkuvónak, gyávának tekintett Robert Schustert. Mert bár "Robert bácsi képes Beethovent hallgatni / úgy hogy nem gondol a nürnbergi pártnapra", és ez a fajta veszélytelenség jóval vonzóbb volt a két lány számára, mégsem tudnak rá partnerként tekinteni a megérteni akarás vagy empátia legcsekélyebb jele nélkül, morálbajnoknőként kinyilatkoztatók. Robert professzor ars poeticája: "én nem tiltakozom / én nem tiltakozom semmi ellen / én nem tiltakozom semmi ellen se többé / minden tiltakozás kizárt az élet végén", "Annyit tiltakoztam már életemben / és az égvilágon semmit se használt", "az egész élet egy nagy tiltakozás / és mit se használ". S ezt nem csupán a nagy dolgokra, hanem az olyan személyes apróságokra, mint a vidéki ház kertjén keresztülvezető út is érti. Úgy véli, tökéletesen biztosan tudja, hogy mi volt fivére és mi sógornője legnagyobb hibája, ő előre megmondta, mi fog történni, és fennhangon szavalja értelmiséget szapuló szózatát.
A harmadik jelenetben színre lép a Heldenplatz újbóli, végleges elhagyására készülő teljes család, utolsó húslevesüket kanalazzák az otthonnak soha nem érzett lakásban, és kánonban adják elő az örök passzív elégedetlenek korálját az eddigiek mellett az elhunyt fiával, kollégájával, annak nejével és egy tisztelőjével kiegészülve. Az özvegy hallgat, ám fülében egyre erősödik a Führert éltető üvöltés. A múlt nem tűnő árnyainak kínzását már nem bírja tovább, arccal az asztal lapjára bukik és meghal.
Bár a tér és a ruhák a feketével és a fehérrel operálnak, a Bagossy László rendezte előadás nem minősíti, hanem felmutatja a választott túlélési stratégiákat. Itt - mint Bernhardnál általában - mindenki mondja a magáét, vélt vagy valós igazságába bezárkózva ugyanazt ismétli monomániásan, mintha folyamatosan saját védőbeszédét mantrázná. Ez a kényszeresség, bizarr módon, nem csupán a nyelvben és a dráma felépítésében rejlő zeneiségét hozza ki, hanem a humort is. Ettől válik élvezetessé hallgatni a szövegkolosszust, mivel a távolságtartó (ön)irónia hangsúlyaival lazítják a hatalmas tömböt - különösen feltűnő ez Máté Gábor Robert Schuster professzorként, illetve Pelsőczy Réka Anna szerepében -; amellett, hogy a rendező arra is rákényszeríti a nézőt, hogy értse meg önellentmondásaikat, gondolja át azokat, s utána hozza meg a döntést. Megkockáztatom: akár úgy is, hogy az eredeti álláspontját adja fel, és ne magasztaljon egyértelmű hőssé valakiket, miközben másokat szánalmas megalkuvónak tart. Erre a sokértelműségre, a játékosságra és a súlyosságra rímel Antal Csaba díszlete, a Kamrát hosszában elfoglaló fehér Heldenplatz-makett: önmagában és konkrétan megidézi a bécsi teret, de működik ravatalként, a halotti tor asztalaként, utal temetőre, és lehet belőle cipőtartó.
Az önellentmondásokból és a morálisan érthető részigazságokból tehát kirajzolódik a kép, amely végeredményben, paradox módon, mégis monokróm: itt mindenki az általánosító gyűlöletbe zárkózik. Hitetlenek, akik az előítéletességért a másikat kárhoztatják, holott ők maguk is előítéletek rabjai. Érteni nem akarnak, megérteni pláne nem. (Tegyük hozzá gyorsan: természetesen van, amit nem lehet és szabad megérteni, ám az ex cathedra kijelentések és minősítések sem visznek előrébb a feldolgozásban.) Ha a felek érveit rendszerbe foglalnánk, világossá válna a kohézió hiánya. A múlton olyannyira nem tudnak túllépni, hogy képesek abban a jelennel párhuzamosan élni, és még a jelen csip-csup ügyeire is kizárólag ebből a perspektívából tudnak ránézni, jövőképük pedig nincs. Nem tudnak túllépni azon, ami megtörtént, nem tesznek frusztrációik ellen, hanem maguk éltetik tovább azokat, a gyűlöletbe zárkóznak, s ez az, ami miatt a valós problémák és tragédiák - amelyek a tények és az említés szintjén megmaradnak - végeredményben komolyságukat és súlyukat vesztik. A megtörtént tragédiák azonban kizárólag önámítás, öncsalás, hazugság, szemellenzősség nélkül dolgozhatók fel, miközben tudjuk, vannak történelmi helyzetek, amikor a bűnösök, bűntelenek, áldozatok, megalkuvók, kollaboránsok csoportjainak elkülönítésénél nem mérhetjük a tetteket patikamérlegen.
Volt, van és lesz, aki Bernhard monomániásait szó szerint olvassa, és a saját népéhez, nemzetéhez való viszonyulás tekintetében könnyedén lehazaárulózza. És monomániásnak tűnhetünk mi is, ahogyan mondjuk-mantrázzuk a magunkét, kibeszélést, értelmes párbeszédet sürgetve-remélve, bízva abban, hogy ez egy normális világhoz vezethet el, ahol a múlt és a gyűlölet pókhálói nem lepik be a szellemet, ahol a humánumba vetett hit az elsődleges. Ahol a bonyolult kérdésekre nem lehet a végletekig leegyszerűsített (lebutított) válaszokat adni, mert az veszélyes. Néhány, az utóbbi időben elhangzott parlamenti és művészeti akadémiai megnyilvánulást hallgatva azonban - sajnos - gyakorlatilag biztosak lehetünk abban, hogy erre kicsi az esély.