Zappe László: Magasiskola
Nestroy: A talizmán - kritika
Az igazi persze az lett volna, ha már a bemutatón újranézem A talizmánt. A hírek szerint alapvető változás történt a nyári előadás és az őszi pesti bemutató között. Szentendrén ugyanis semmi sem történt. Vacak nyári bohózat vacak előadásáról szóltak a beszámolók, didergő esős időben, kedvetlen színészek vacogó nézőknek nyomták a verklit.
Pesten ehhez képest a színjátszás magasiskoláját láthattuk. Mondhatni: a semmiből hogyan lehet első rangú artisztikumot teremteni. Nagyon alapos munkával és találékonysággal, merész ötletességgel és iskolázott ízléssel, szinte akrobatikus képességekkel és precíz poentírozással miképpen lehet fergeteges estét produkálni anélkül, hogy az bármi komolyabb dologról szólna. Nestroy XIX. századi bohósága Eörsi István átiratában és verseivel, Darvas Ferenc zenéjével megpendít egy súlyos és aktuális társadalmi problémát, hogy azután elbolondozzon vele és körülötte, s főképp odahagyja egy közhelyes-didaktikus történetért, valamint a színjátszás egyszerre persziflázsáért és apoteózisáért. Merthogy ha bármilyen alapanyagból remekelni lehet, akkor az egyszerre a színház dicsősége és gyalázata. Megmutatja, mit tudunk, s főképp mit tudnánk, ha kedvünk, időnk, pénzünk lenne hozzá, s főképp ha értelmét látnánk az egésznek.
Most, jó fél év múltán újranézve kicsit mást látok a Katona József Színházban. Pedig nem sok változott. Noha időközben néhány szerepet mások is játszanak, a sors úgy hozta, hogy ezúttal is az eredeti szereposztást láthattam, mindössze a pianista változott, Darvas Ferenc helyett egy hosszú hajú fiatalember, Darvas Benedek ült a hangszernél. Az se túl fontos, hogy akkor jobb oldalt ültem, most meg a bal szélen, bár ennek következtében szembeszökően mást láttam akkor és most. Akkor döntő pillanatokban háttal volt nekem Csákányi Eszter, míg Fullajtár Andrea általában szinte szemben. Alakításuknak egészen más vonásai tetszettek akkor fontosnak, mint most. Nagy Ervin akkor az orrom előtt vonaglott fejjel lefelé, míg most messze tőlem, arról nem is beszélve, hogy akkor szemben velem ugrott át egy asztalt, most pedig nekem háttal. Talán mondanom sem kell, mennyire más a távolodó mozgás hatása, mint a közeledőé. Mindez persze a lényegen nem változtat.
A lényeget érinti viszont a közönség és talán a játék különbsége. Most, március végén mindkettő oldottabb. A játék talán lazább is, talán kevésbé precíz, talán kisebb a feszültség a játszókban. De lehet, hogy ez csalóka képzelgés, lehet, csak én vagyok másként hangolva. A közönség viszont biztosan spontánabb, elemibb, elementárisabb, mint a bemutatón. Azonnal reagál, azonnal tapsban tör ki, ha örül. Nagy élvezet olyan nézőtéren ülni, ahol sem a sznob viselkedési normák, sem az operett-zenés vígjáték konvencionális viselkedési normái nem uralkodnak, hanem a néző valóban reagál. Tehát ahol a néző nem fogja vissza magát, ha tetszik valami, de nem is tapsol automatikus minden dal és tánc végén, vagy az éppen aktuális helyi sztár bejövetelekor, vagy kimenetelénél. Ezzel külön lehetne játszani, ha szokva lennének hozzá színészeink, talán többet is. Mindenesetre amikor Pelsőczy Réka egy alkalommal a komorna emeleti odújából tyúklétráján lemászna, de a tapstól nem jut szóhoz, hát visszamászik, s az külön poén.
Az újranézés igazi tanulsága számomra mégis az volt, hogy azért nem annyira tartalmatlan ez a remek bohóság, mint ahogy a pesti értelmiség meg a kritika első ránézésre elkönyvelte. Igaz, ahhoz képest, hogy az elején kijön négy baseballütős legény és előad egy igazi brechti songot a rókahajszáról, szóval a másság, különösség, a szokatlanság elleni csordaösztönről, a történet valóban visszavonul. A darab vörös hőse éppen hogy nem szenved üldöztetést, nem törik csontja, de még gerince sem, merthogy az meg nemigen van neki, hanem kétszer is karriert csinál. Egyszer a parókák révén, majd a gazdag nagybácsi jó- vagy inkább ostoba voltából. Ez a történet kétség kívül másról szól. A vörös ifjú fekete, majd szőke parókában egy úri ház egész özvegyhierarchiáját meghódítja. Ez bizony inkább a társadalmi ranglétra könyörtelen törvényeiről meg a kéjsóvár nőszemélyek képmutatásáról szól, s csak mellesleg a másság megvetéséről. A második részben pedig ugyanezek a hölgyek az általános örököst, a jövendő gazdag ifjút imádják benne, tehát nemcsak kéj-, de pénzsóvárak is.
És mégis. Miközben a cselekmény valóban folyvást a közhelyes társadalombírálat, az agyonrágott erkölcsostorozás mentén halad, Máté Gábor rendezése egyetlen alkalmat se hagy ki, hogy emlékeztessen rá: ez a botcsinálta Julien Sorel nem egyszerű fölkapaszkodott, nem pusztán a gazdagok, a hatalmasok közé furakodott szegény, hanem még vörös is. Titus számtalanszor kerül a leleplezés közelébe, ilyenkor Nagy Ervin mindig a hajához nyúl, már-már leveszi parókáját, már-már megadja magát. Vörösségét, különösségét, a vörösséggel szembeni előítéletet egy pillanatra sem felejthetjük. Persze ez a vörösség éppoly kevéssé érdem, mint amennyire nem bűn. A baseball ütők is előkerülnek a történet vége felé mintegy emlékeztetőül, befejezésül pedig a pontos kifejezést mindig gondosan keresgélő úrnő s nyomába egész udvartartása artikulálatlan kiabálással vonul ki a színről, amikor vörös hősünk mégis föllázad és vállalja önmagát.
Ha jobban odafigyelünk, azt is megérezhetjük, hogy az ökörködésekből, a falvédőhumorból s főképp a falvédőhumor paródiájából nemcsak mesteri játékötletek, remek gesztusrendszer, pompás ritmusok alakulnak ki, hanem egy csúfondáros társadalomkép is. A sok bohóság egy nagy nyelvöltéssé, a habkönnyű mókázás harsány röhejjé sűrűsödik.
A színészi artisztikum második látásra nem olyan meglepő, mint elsőre volt, de éppannyira hatásos. Sőt. Merthogy kétféle vicc van: amelyiket ha tudjuk a poénját, már az első szótól ununk, s amelyik számtalanszor élvezhető. Amikor szinte előre örül a néző, hogy ismét csattanni fog a jól ismert csattanó. Ez pedig csakis úgy lehetséges, hogy a színészek egyedi vonásokkal, jellemmel ruházzák föl a kliséfigurákat. Lengyel Ferenc parókakészítőjétől Tóth Zoltán sörgyárosáig, Pelsőczy Réka komornájától Huszárik Kata nyafka kamaszkisasszonyáig mindenkinek megvan legalább egy egészen saját, egészen egyedi pillanata. Csákányi Eszter természetesen valóságos jellemfestő arzenált hoz színre a kertészné szerepében, miközben külön játékot űz a nézőkkel is. Fekete Ernő lomha jódliszáma a ritmikus lassúság csodája, Kocsis Gergely a versét makacsul előadó költő szabványába egy konok dilettáns egész sorsát viszi bele. Kiss Eszter a jólelkű libapásztorlány szende szerepét éles elméjű, jó humorú kis nővé alakítja, Nagy Ervin pedig a címszereplőt nemcsak akrobatikusan adja, de mellesleg a nyomorúságtól, üldöztetéstől kikényszerített jellemvesztést is eljátssza. A legnagyobb sikert most is Fullajtár Andrea aratja, most is ellenállhatatlan, ahogyan a dilettáns írónő modoros gesztusrendszerét, keresetten nazális hanghordozását precíz ritmusban megjeleníti, ahogyan keresi a szavakat, a legmegfelelőbb kifejezést, és a legképtelenebb pillanatban talál rá. S ahogyan szintén a legvalószerűbb pillanatokban szólítja a lakájt, Gyurit. De ebben a sokszoros poénban nagy érdeme van a Gyurit játszó Elek Ferencnek is. Aki nemcsak pontosan megfelel az úrnő hanghordozása nyomán támadó képzetnek, de mindig pontosan akkor is érkezik, amikor kell, és pontosan úgy reagálja le a szólítást, ahogy kell.