Koltai Tamás: Mindenkinek a maga asztala

Vörösmarty: Csongor és Tünde - kritika

Bizarr pillanat: kodifikált magyar klasszikust ad a Katona József Színház. Vörösmarty Csongor és Tündéje a Petőfi Sándor utcában újdonság. A Katona nem játszik Katonát, a kaposvári Csiky Gergely Színház nem játszik Csiky Gergelyt, amióta a múlt század utolsó harmadának színházi reformnemzedéke foglalta el az épületeket. Hívságos dolog a színházi névadás. Tradíciót senkire sem lehet rákényszeríteni. Pláne utólag megteremteni egy puszta névvel. A névadó szerzők evidensen használhatatlanok voltak a reformistáknak. Vörösmarty és Madách talán rajta lehetett volna a reformlistán, de nem lett, s nem jár érte megrovás. Mondható, hogy a rendezői elitklub harminc éve nem vállalja a felelősségét a magyar klasszikus dráma - három színműben kimerülő - triászáért, de sok értelme nincs a mondásnak. A színház nem kegyhely, ahová áldozni járunk az örökmécs lángjánál, és nem sírbolt, ahonnan akkor is kihantoljuk a halottakat, ha nem tudjuk őket életre galvanizálni. Csak az bontsa ki a bőrkötésből a kötelező olvasmányokat, aki belső késztetést érez rá.

A Kamra Csongor-előadását vendégként rendezte Zsótér Sándor. Sötét panellakásba ülteti a szereplőket, hét panelasztalhoz. Az asztalokra reflektorok ejtenek pislákoló, ki-kihunyó fényeket. Szögletes asztali fények, fény-munkalapok jelennek meg és tűnnek el a szereplők előtt, akik önmagukba merült, félálom-félébrenlét állapotban belemerengenek a sárgás lidércfénybe, mint valami képzelgő bódulatba. Időnként, amikor rájuk kerül a sor, fölélénkülnek, aztán újra mozdulatlan apátiába süllyednek. Figurájuk mintha az enyészetből támadt volna föl. Különböző színű, monokróm, de többnyire penészszürkének látszó ruhát viselnek, amely olykor a XIX. századi romantikus viseletet idézi; a három ördögfi például olyan, mint három viaszba dermedt reformértelmiségi a Pilvax-kávéházból. A végig változatlan képben - Ambrus Mária díszletében, Benedek Mari jelmezeiben - van valami panoptikumszerű. Egy Coppelius mester vagy egy Madame Tussaud műhelyéből származó kollekció darabjai kelnek látszatéletre, magukra maradva az éjszakai csöndben. Múltból kiásott, megéledt, panelba zárt relikviák. Vörösmarty-lelet a ráülepedett por alól. Csongor és Tünde-szoborpark. Az enyészet, a borongás, a szerelem- és halálallegória, a schopenhaueri magunkba fordulás, a világ megélése mint pusztán az akarat és képzelet játéka a darab teoretikusan elemzett, de a színház számára jó ideig érintetlen terrénumát képezte. A filozófiai kultúra hiánya, amely a dramaturgiában úgy jelentkezett, mint a drámailag megemésztett gondolatok, az életjelenségként földolgozott bölcseleti történések hiánya, sokáig megakadályozta, hogy akár az irodalomtörténet, akár a színpad fölfedezze a Csongor és Tünde rokonságát a fausti életproblémával. Az utóbbi időben megtört a jég, két kiváló előadás, Szikora János egri rendezése (1986) és Novák Eszteré az Új Színházban (1994) elindult ezen az úton; előbbi az enyészet szürreális látomásaként (Jovánovics György volt a díszlet-, El Kazovszkij a jelmeztervező!), utóbbi lakótelepi panelálomként.

Zsótérnál nincs Tünde, csalóka, falzettes férfihang (Hegyi Barnabás) helyettesíti, amely a Tallér Zsófia szerzette álmatag dallamon dialogizál. Logikus: Tünde amúgy is folyton eltűnik, átalakul, átlebeg; Csongor számára ő csak tünemény, az álmos ifjú minden találkozásukat átalussza. Csongornak itt Ilma a párja - asztalaik mint két magánysziget egymással szemben állnak a jobb és bal portálnál -, akit a színlap nem Ilmának, nem is Böskének, hanem a szerző eredeti vázlatát rekonstruálva Csillának hív. Rezes Judit játssza, ő a kézzelfogható, valóságos nő, akinek érzéki gondolatai és erotikus képzelgései vannak, hangja búg, teste dévaj magakelletéssel az asztalra dől, keze jobb híján az asztallábat markolja, s alkalomadtán a "tünde" éneket is leszinkronizálja némán; Kocsis Gergely bávatag Csongorjának föl kellene állnia, és odamennie hozzá, de az nem az ő asztala, ő testetlen epekedésre van hitelesítve, ültő helyében tanácstalannak és elveszettnek látszik, csak a végén megy ki az ajtón a semmibe vagy a másik, kietlen panelszobába (ez a legvégletesebb, szinte szélsőségesen vadnak tetsző mozgás az előadásban), hogy ott elnémuljon, és találkozás gyanánt testetlen hangként simuljon a másik éteri hanghoz. Ha volt olyan magyarázata a darabnak (volt), hogy az az irreális vágyakba feledkező, a kézzelfogható valóságot elszalasztó "magyar tragédia" költői leképezése, akkor Zsótér rendezése a maga elvont allegorikusságában közel áll hozzá.

A középső asztalnál ketten ülnek, Elek Ferenc (Mirígy) és Tóth Anita (Az éj). Ők a "valóságfölöttiek". Elek vállrész nélküli női estélyiben nélkülözi a transzcendens mágiát; mint a mesék nárcisztikus boszorkája nézi magát a tükörben, s annak visszfényeként vetíti áldozataira hatalmának kellékeit, például az "aranyhajat". Tóth Anita igencsak bizarr; a fenségesnek megszokott "szegény bús asszonyság" csenevész testbe zárva, önmaga rettentő képzelgéseitől mintegy undorodva selypegi el a világvége-látomást. Monológját elkezdvén föléled a "sötét semmiből", a szín neonfényt kap; amikor befejezi, visszaroskad habfehér tülljébe. Két realitásba ragadt, kihasznált, becsapott, kiábrándult alak, ugyancsak egymással szemben: Ledér és Balga. Bodnár Erika szarkazmussal, öngúnnyal, fájdalommal teli megélhetési prostituáltja nagyszerű; reflexióiban megannyi keserű élettapasztalás. Szacsvay Balgájában meg valami hetykeség bujkál; nem akar "hös" lenni (így mondja, ironikusan, rövid ö-vel), csak köznapi életélvező; virtuális szerelmi kalandja után - az előadásban minden kaland virtuális - valóságosan is szembetalálja magát a Vörösmarty-színjátékból maradt egyetlen valóságos tárggyal: a székkel.

Hátul két asztalnál két hármas csoport. Az egyik a valaha szaladonc ördögfiak szavakkal nagy tettekre kalandozó "reformkori" asztaltársasága. Lengyel Ferenc, Somody Kálmán és Hajduk Károly jópofán "szópókerezik" (utóbbi roma hangsúlyai szintén az eredeti darabvázlat "három czigány" jelöléséből kéredzkednek vissza). A három vándor - Kiss Eszter, Illés Györgyi, Keresztes Tamás - három életstratégiát vitat meg trocheizálva (utóbbi szépen őrül bele a filozófiába). Persze itt az összes kaland szövegbe zártan történik meg, a nyelv által, amely - minden mesei játékosságával együtt - mégiscsak a mű legnagyobb erénye. A játéklehetőség most belső elmozdulások függvénye. Zsótér szokása szerint fölfüggeszti a nemi, életkori és alkati identitást, azaz ahol lehet, távolságot teremt színész és szerep között; ez az, amit játék gyanánt ki lehet használni. Az életszerű, laza realizmushoz szokott Katona-színészeknek ez feladat és egyben hosszabb távra kitűzött cél; e tekintetben rendező és társulat közös munkája pillanatnyilag eredményesnek mondható, de maradéktalannak nem. Az előadás egyenetlen; a szövegmondás intenzitása és expresszivitása hol erőteljes, hol kell hozzá a rejtett játéktechnika mankója. Érezni, hogy a társulatnak lemondás nélkülözni és belső energiával helyettesíteni a fizikális, gesztikus kapcsolatokat. Hogy maximum fölállniuk szabad vagy két lépéssel átképzelniük magukat a partner vonzásterébe. Több tiltva van. Nem lehet kitörni az elszigetelt magányokból. "A kozmikus céltalanságot a belső céltalanság súlyosbítja", írta Szerb Antal a darabról. Erről szól az előadás.

Élet és irodalom, XLVIII. évfolyam 14. szám, 2004. április 2.