Koltai Tamás: Antikapitalista

Bertolt Brecht: Puntila úr és a szolgája, Matti - kritika

Sokasodnak a bemutatók, néha még gondolat is akad bennük, sőt gondolati összefüggés közöttük. Ilyenkor az a furcsa érzés támad, hogy a színháznak köze van a világhoz, amelyben élünk. A róla szóló írásnak ezt - mi mást? - kellene fölfedeznie. Kapóra jönnek a párhuzamba állítható előadások: együvé, ugyanarra a lapszélre kívánkoznak. Ilyenkor kevesebb hely jut mindenre, elmarad a kötelező névsorolvasás (miért is kötelező?), viszont fölmerül az eszmetársítás. Alanyi alkotók mégis sértettek, ha másokkal osztoznak a színházi kolumnán. Közös kritikának túros a háta, hallom nem először. Vigasztalan vagyok, de változatlanul hiszek az értelemben. Itt van egy rendkívül értelmes szerző, Bertolt Brecht a Katona József Színházban. A Puntila úr és a szolgája, Matti című darab egyszerű tételt állít föl, és szórakoztatóan igazolja. Azt mondja, hogy a mások munkaereje fölött rendelkező ember (a továbbiakban: munkaadó) csak akkor ember, amíg nem ismeri föl anyagi érdekeit. Ha fölismeri, már kapitalista. Puntila földesúr részegen beszámíthatatlanul jószívű, józanul megjön a magához való esze, és nem ismer se istent, se embert. Utóbbi önmagáról úgy beszél az előbbi, hogy "közös ellenségünk, a másik Puntila". Ezt a megélhetési skizofréniát Brecht alulnézetből már megírta A szecsuáni jóemberben; ez itt egy kicsit linkebb, bár hasonlóan elmeéles változat. Máté Gábor velős, de nem velőtrázó előadást rendezett belőle. Mint aki rájött, hogy bár antikapitalista kiáltványnak nem alkalmas, némi szkeptikus bölcsességre igen. Haumann Péter bájosan és jelentős szaktudással játssza Puntilát. Az első képben - fehér bohócarccal - elintézi a tökrészeg linkócit, eszméletlen flikflakokat csinál, egy táncoskomikus szigorú vonalvezetésével dülöngél, és egy buffó páratlan fegyelmével hercigeskedik. Miután ezt letudta, nem sokat törődik a kétféle állapottal, csupán brechtileg jelzi őket. Nem a lélektani magyarázkodás, hanem a demonstráció fontos. Haumann egyfelől metszően éles, áthatolhatatlanul brutális kiállással, másfelől megvetést elegyítő gunyoros kritikával láttatja a dolgok két oldalát. Nézőpont kérdése az egész, jelzi fölényesen. A Mattit játszó Kocsis Gergely éppen ennek a kettősségnek az ismeretében egykedvűen és józanul szemléli Puntila váltásait, öntudatos munkavállalóként nem esik bele a csapdába, véleményét levezeti Puntila lánya, Éva (Pelsőczy Réka) megleckéztetésén. Ha a példázatból nem is lesz antikapitalista kritika - ahhoz túl sovány a tétel -, a dolgokat átvilágító tiszta rációból, ami Kurdi Imre fordításában ott csillog minden Brecht-replikán, elég sokat kapunk.

A többi: játék. Bán János gumilabda-akrobatikáját és mozgékony arcát veti latba a gesztikus kifejezés érdekében. Keresztes Tamás cérnavékonyan, kihegyezett lassúsággal mozogva, konténernek veselkedve előnyös benyomást kelt egy bávatag munkakereső szerepében. Takátsy Péter kimódolt mint presziőz attasé. Bizonyos nehézséget okoz megtalálni a határvonalat az életesség és a demonstráció között. Utóbbira jó példa a "komcsi" Surkala (Tóth Zoltán) és térden járó felnőttek játszotta koravén gyermekeinek bánatos jelenete; minél komolyabban játsszák, a "proletáröntudatot", annál kevésbé lehet komolyan venni. A menyasszonykoszorúnak - Kiss Eszter, Rezes Judit, Szantner Anna, Tóth Anita - kevésbé sikerült karaktert adni. Remek a zenekar - az alkalmi tárgyakon játszó Mészáros Béla! -, csúcs a tubásnak beálló Haumann, de kifejezőerő híján halványak a Dessau-songok. Zeke Edit kiszívott világos színekkel (fém, gyöngyház) stilizáló díszlete-jelmeze semleges jelzés, nem tereli a gondolatot. A fémkonténerekből összerakott Hatelma-hegy, melyet Puntila megmászik, kicsit billeg, de megáll. Akár az előadás.

Élet és irodalom, XLVIII. évfolyam 41. szám, 2004. október 8.