Koltai Tamás: Szerelmek
Petr Zelenka: Hétköznapi őrületek - kritika
Aki azt hiszi, hogy a most harmincnyolc éves Petr Zelenka öt évvel ezelőtt Prágában bemutatott Hétköznapi őrületek történetei című első színdarabjában több van, vagy más van, mint az özönvíz előtti Barta Lajoséban volt, csak azért, mert egy fiatalember a porszívóval és a mosdókagylóval maszturbál benne, egy másik bérkukkol a szomszéd házaspárnak, amely csak akkor tud nemi életet élni, ha valaki nézi, egy meglettebb férfi kisfiúk fütyijéről álmodozik, egy nyugdíjas pedig hetvenes évekbeli filmhíradók alámondószövegével lép föl újdonsült fiatal nőismerősének baráti társasága előtt, nos, aki mindezek alapján azt képzeli, hogy valami modern dologról van szó, az téved. Ez ugyanaz a szerelmi útkeresés, érzelmi fáziskésés, az életet élni képtelen hipochondria. Peter akkor szereti Janát, amikor az nem szereti őt; amikor a lány visszamenne hozzá, ő az, aki "nincs rá felkészülve". A három hónapos kapcsolatokból kiábrándult fiatalember egy próbababába szeret bele. (Mi ez Marco Ferreri filmhőséhez képest, aki egy kulcstartóba! Zelenka főfoglalkozása filmrendező, onnan veszi, ahonnan tudja.) Egy idős házaspár egymás ruhájába bújik, hátha ettől rájön, ki az, akivel negyven éve együtt él. Ez is könnyes-nevetős vagy inkább könnyes-röhögős melodráma, az idők szavát csak az mutatja, hogy átmegy félabszurd groteszkbe. Önálló életre kel a takaró, megelevenedik a próbababa, a véradómániás éltes asszonyt pedig, aki házilag csapoltat magából a csecseneknek, elviszik a diliházba. De ő mondja ki a rezümét is - Bartától Zelenkáig -, miszerint arról beszélünk, hogy szerelem, szeretet, de nem tudjuk, mi az. Az inkább jópofa, mint jó, helyenként szellemes, helyenként szellemeskedően ügyes, kissé szertelenül túlhajtott (Csoma Bori fordította) darab sorsát az dönti el, hogyan játsszák. A Kamrában jól.
Két éve láttam a prágaiak előadását is, az egyszerű volt, finoman elvont és költőien lebegő, míg Gothár Péter rendezése durvább, harsányabb és naturálisabb, de ez felfogás kérdése. Gothárnál is csak kiindulópont a részletező életszerűség, hogy aztán fokozatosan átmenjen a vérfürdő abszurd bohózatába, a szürreálisan sétálgató próbababa groteszkjébe, végül az elmeklinika egyszerre valóságos és jelképes szomorújátékába. Kívülálló irónia és együttérző líra ötvözete hozza létre az előadás stílusát; olykor a hasfájásig nevetünk, olykor meghatódunk. A díszlet - ugyancsak a rendező munkája - egybeszabja a helyszíneket, jelezve, hogy mindannyian, akiknek az élete kereszteződik, ugyanazok között a panelek között élnek, éppen azoktól nem tudnak megszabadulni.
Gothár joggal számít a Katona társulatára, amelynek anyanyelve a belülről építkező, karakterrel hitelesített szertelen játék. Kocsis Gergely ártatlan szemekkel nézelődő Petere maga az élet iránti értetlenség; rajtakaphatatlanul spontán alakítás, a telített jelenlét bravúrja. Rezes Judit mint Jana látszólagos határozottságával a párja. Szirtes Ági pompás, ahogy szigorú nagyothallóként élesíti a "tessék" szót, majd fokozatosan átalakul a kortól megzavart létfilozófussá. Lengyel Ferenc szépen, szívből öregíti magát hozzá az egykori híradó-szövegmondó késői útkereséséhez. Nagy Ervin a nőpótló eszközeivel meglepő és mulatságos. Szantner Anna két szerepet is játszik, mindkettőt a vad női lélek bakugrásaival. Bertalan Ágnes energikus szobrásznő és tipp-topp próbababa. Máté Gábor mint liftzenék szerzője az elszánt önimádat művésze. Mészáros Béla túl józan fiatalembere érzi, hogy nem illik a habókosak közé. Finom és megható Vajdai Vilmos két villanása ártatlan pedofilként. A végén Kocsis Gergely dobozba csomagolja, hogy postázza önmagát. De hová? Hová lehet menekülni?
Élet és Irodalom, 2005. április 29.