Sebők Borbála: Esztétikán innen és túl
Papp András és Térey János: Kazamaták - kritika
A színikritikusok 2006-ban Papp András és Térey János darabját, a Kazamaták at szavazták meg a legjobb új magyar drámának, és több irodalmi folyóirat elemzõje is elragadtatását fejezte ki a darabbal kapcsolatban. Az értékelés szempontjait vizsgálja, az érvelésmódokat elemzi kritikai szemléjében Sebõk Borbála .
Támadás!
Örvendeznünk kell. A magyar színházi életben történik valami. Indulatok és vélemények feszülnek egymásnak. Térey János és Papp András darabjában összekapcsolódik a történelem, a politika (nem feltétlenül az aktuálpolitikára gondolok) az esztétikával. A látás és nem látás, az objektiv-szubjektív, a kint és bent kérdésköre.
Ha Magyarországon jelentõsebb visszhangot kelt egy drámai mû, az vagy nem drámai formában íródott, mint például Kárpáti Péter Díszelõadás a, vagy a szerzõje nem elsõsorban drámaíró - így történt ez Márton László ( Nagyratörõ), Háy János ( A Gézagyerek ) vagy Térey János (A Nibelung-lakópark ) esetében. Egy új drámáról színházi lapokban ritkán születik elemzés, a kritikusok inkább az elõadásokat, színházi eseményeket tekintik terrénumuknak. Az irodalmi valamint társadalmi heti- és havilapok pedig a drámát a színházhoz tartozónak tartják, vagyis olyasvalaminek, amivel nekik nincs dolguk.
A Kazamaták azonban kivétel. Nemcsak a Színház, a Criticai Lapok és az olvasottabb napilapok színházkritikai rovatai foglalkoztak vele, hanem irodalmi és társadalmi folyóiratokban és hetilapokban is sok publikáció látott róla napvilágot. A Holmi a dráma szövege mellett nagy tanulmányt is közölt a darabról márciusi számában, és túl vagyunk egy kritikai levélváltáson, ami a Beszélõ három számában (októbertõl decemberig) követhetõ végig. A 2000 pedig Margináliák at közölt a Kazamaták ról, vagyis Margócsy István cikkéhez szerkesztõtársai is hozzáfûzték hosszabb-rövidebb véleményüket, elemzõ szempontjaikat és szellemes megjegyzéseiket lábjegyzet formájában.
Kritikai diskurzusainkban nagyon nehezen tudjuk megfogalmazni, hogy mit várunk egy drámától. Mik a jó dráma kortárs és idõn túli követelményei? Ha megpróbáljuk körüljárni, hogy egy dráma mitõl erõs színházi szöveg, miért izgalmas a nyelvezete és a dramaturgiája, folyton klasszikus dramaturgiák elvárásait vesszük kölcsön, és próbáljuk ráhúzni a mûre. Írásomban négy olyan szempont szerint vizsgálom a Kazamaták kritikai recepcióját, amelyek a legtöbb írásban felmerülnek, és termékenyek lehetnek a dráma értelmezésénél. Egyrészt megpróbálom felfejteni, hogy milyen elvárási horizontok és esztétikai paradigmák alapján ítélik a szerzõk jónak, rossznak, értékesnek, elemzésre méltónak vagy kritikusdíjra érdemesnek a mûvet. Másrészt azt vizsgálom, hogyan értelmezik a mû és az ötvenhatos forradalom viszonyát. Harmadrészt: az elõadás minõsítésére, leírására térek ki. Végül pedig az érdekel, hogyan fejtik fel a kritikusok a sorsszerû és a véletlen kapcsolatát a drámai szövegben. Nem egy mindenre kiterjedõ összefoglalásra, csak szemezgetésre vállalkozom.
Védelem
"A legnehezebb azt lesz megvédeni, amit nem is kell." (Koltai) A Kazamaták at valahogy minden kritika körül szeretné bástyázni és meg szeretné védeni (leszámítva azt a néhányat, amely támadja ) , szinte az összes szöveg valamiféle képzelt vagy valós ellenállással, eltartással szemben íródik. Koltai Tamás szerint a Kazamaták nem évfordulós darab, hiába 2006-ban jelenik meg (és mutatódik be) Ezt azzal indokolja, hogy a Katona nem mutat be évfordulós darabot. (Fel lehet tenni a kérdést persze, hogy mit értünk évfordulós vagy ‘56-os darabon - én azt, ami tematikájában a forradalomhoz kapcsolódik.) Késõbb a pártház ostromát "egy nagyszabású forradalmi narratíva horrorisztikus epizódja" - ként emlegeti, vagyis a történteket az ötvenhatot makulátlannak állító narratívákból kirekesztve, a forradalom mellékeseményeként tekinti a darab témájának.
Ha el is fogadjuk, hogy a Kazamaták nem évfordulós darab, és a Katona nem mutat be évfordulós darabot (bár miért ne mutatna be, ha erre kapott pénzt), az íróknak és a rendezõnek, Gothár Péternek akkor is számolniuk kellett azzal, hogy szövegük/elõadásuk évfordulós közegbe érkezik. Az országot idén elárasztották a forradalmi témájú, gyakran érzelgõs, gondolatszegény mûdarabok - nagy részük biztosan nem született volna meg az évforduló nélkül. Véleményem szerint Papp Andrásnak és Térey Jánosnak célja, mûvészi szándéka volt azzal, hogy most jelentették meg darabjukat. "Most jók a fények" - ahogy a darab egyik szereplõje, a (kívülálló, jövõt ismerõ) Szóvivõ mondja, miközben egy világos kabáton beméri a fényt, aztán lefotózza a jelenlegi és leendõ hullákat.
Drámai feszültség nemcsak a darabon belül, hanem a darab és a befogadói közeg között is képzõdik. Ahogy Margócsy István fogalmaz, a darab történelemszemlélete hagyományos nemzetpedagógiai szempontból destruktív. Nem egyezik az amúgy is bizonytalan, leginkább mitikus formában élõ szokványos narratívákkal. A darab zavart kelt befogadói közegében, és olvasóját (vagy nézõjét) arra kényszeríti, hogy megfogalmazza az ‘56-os forradalomhoz való viszonyát. Szemléletmódja, alaphangja arra ösztökéli az olvasót, hogy színt valljon, újra gondoljon. Úgy provokál, hogy õ maga a lehetõ leghidegebb és szenvtelenebb módon dokumentarista eszközökkel él, és nem foglal állást. (Az a gesztus, hogy egy olyan eseményt dolgoz fel, amely a rendszerváltás utáni ‘56-os elbeszéléseknek legfeljebb lábjegyzete szokott lenni, önmagában nem állásfoglalás.) És tegyük hozzá, az öszödi beszéd és a hobby-forradalmárok feltûnése az ötvenedik évforduló évében még pikánsabb kontextust teremtett a szövegnek, akár akarták a szerzõk, akár nem. Sajnálom, ez színház, nem független attól, ami velünk, körülöttünk történik.
Az állásfoglalás kényszerét az is bizonyítja, hogy az általam vizsgált tizenhat kritikából tizenöt a darab forradalomhoz való viszonyának tisztázása felõl közelít. Margócsy Istváné az egyetlen kivétel, õ az irodalmi hagyományok felõl indít, és oda fut ki, hogy a darab nem ‘56-ról, hanem a történelemrõl (illetve Barabás András megjegyzésével szûkítve: a forradalmak természetérõl) szól, a pusztulás és pusztítás, a Rom világáról, ezáltal a nagy romantikus világpusztulás-drámák hagyományához kapcsolható, ahol a "történelemnek mint világállapotnak egy nagyszabású, fenyegetõ és rettenetes arca néz az olvasóra allegorikus fagyottsággal és kérlelhetetlen fenséggel." "Bármi történik a darabban, csak pusztuláshoz vezethet - oly pusztításhoz, melynek nincs sem erkölcsi, sem történelmi értelme ; az értelemadás ugyanis már az eseménynek kontextualizálását, meghosszabbítását jelentené , vagyis olyan gesztushoz vezetne, mely az eg é sz t ö rt é netszeml é l é snek ó hatatlan pozitivit á st biztos í tana."
A drámaszöveg Margócsyt igazolja azzal is, hogy bõvelkedik az emberi létre vonatkozó nagy igazságok, néhol közhelyek, illetve a korunk világlátását és erkölcsi normáit leíró trendi szólamok kimondásában. Ezek soha sem a konkrét forradalmi helyzetre, hanem mindig az emberi létezés egészére vonatkoznak. ("A lény felelõs azért, amit hozzá hasonló lények elkövetnek."; "Hanem a múlt mindig jól alakul"; "ha senkinek sincs igaza, akkor egy kicsit annak, aki védtelen.")
De ott motoszkál a kérdés megválaszolatlanul: miért nem nyúlt Papp és Térey mitologikus témához (Téreytõl nem lett volna idegen, gondoljunk csak a Nibelung-lakópark ra, amely a nagy germán mondakincsbõl építkezik), vagy a régmúlt egy politikai és személyes érzékenységeket nem piszkáló történelmi eseményéhez, vagy fikcióhoz, beazonosítható források nélkül, ha nem történelmi és ötvenhatos darab írása volt a szándékuk.
Ám még Margócsy sem hagyja ki azt az értelmezési szálat, amelyben az ‘56-elbeszélések kontextusába kerül a darab. A kritikusok közül Georges Baal érvényesíti a legradikálisabban ezt a szempontot. Színházbeli cikkében a darabnak ‘56 feldolgozásában játszott szerepe is elemzési szempontként, elvárásként merül fel. Észrevehetõ, ahogy a kritikai diskurzusba beszivárognak a nagy mûvészetfilozófiai alapkérdések, és hirtelen olyan szempontokkal találjuk szembe magunkat a kritikák olvasása vagy a darabról szóló magán- és szakmai beszélgetéseink során, amelyeket rég megválaszoltnak, megválaszolhatatlannak vagy ízlés dolgának gondolunk, és általában nem bolygatjuk. Nem gondolkozunk el rajta minden nap, hogy miért élünk, és nem tesszük föl minden kritikában a kérdést, hogy mi a feladata a mûvészetnek, és miért van egyáltalán. Csak élünk, és olvasunk, és hallgatunk, és nézünk.
"Kell-e ma a színháznak ‘56-tal foglalkoznia?" - kérdezi Georges Baal, és egyértelmû igennel felel saját radikális kérdésére. A színházra nézve kötelezõnek tekinti a társadalmi-politikai életben való tevékeny-gyógyító részvételt. És a történelmi igazság keresését a mûvészet szent feladatának tartja. ("Kell… A kérdés számomra az, hogy segíthet-e ma a magyar színház abban, hogy régi sebek máshogy hegedjenek, hogy régi feszültségek feloldódjanak, vagy más, tágasabb térbe kerüljenek, hogy a történelmi képtöredékek máshogy, teljesebben álljanak össze "). "A darab története az én olvasatomban (…) "a csúfra fordult szép szándékra példa", és a helyszínválasztással szembeni közéleti kifogásaim arra vonatkoztak, hogy a szép szándékról csak e néhány sor erejéig történik említés."
Teslár Ákos és a vele vitatkozó Vári György, aki a poliperspektivikus történelemszemlélet nevében egy lehetséges ‘56-értelmezésként olvassa a drámát, szintén valamiféleképpen akaratuk és hangoztatott esztétikai nézeteik ellenére, illetve ezekkel együtt, az ‘56-os eseménynek "rendelik alá" a darabot, ahhoz képest gondolják interpretálhatónak. Ezzel mindketten óhatatlanul a fikció és a valóság közötti viszony lehetséges útjait feszegetik. Tudjuk, hogy egy irodalmi alkotás fikciós mezõben mûködik, és a referencia ilyen értelemben rajta számon nem kérhetõ, ám (például történelmi eseményeket feldolgozó drámák elemzésekor) gyakran - és a Kazamaták esetében különösen - termékeny szempont a valóság és a fikció viszonyának vizsgálata. Papp és Térey drámája valamiféle dokumentarista stílusra játszik rá - ez a fikciós mezõje egy olyan paradox történeti térben, a történelem-látásnak egy olyan korszakában, ahol minden fikció -, tudjuk, hisszük, hogy a "múlt mindig jól alakul", a történelmet utólag a gyõztesek konstruálják, és az egy "történet szerte hull 1956 darabra" . Ötvenhatos forradalmunk nemzeti történelmünkben kanonizálatlan, mítoszvariánsokban él, Papp és Térey darabjukban ezzel éppen ellentétes eszközhöz nyúlnak, és szokatlan eljárással élnek. A Kazamaták ban éppen a dokumentarizmus választja el a költõi elbeszélést a történeti beszédmódoktól. A darab egyszerre forráshû és stilizált, egyszerre kelti fel a dokumentarista pontosság érzetét, és él a költõi szabadság végtelenségével.
Radnóti Sándor létünk paradox alapítóeseményének nevezi ötvenhatot. És ebbõl a gondolatból eredeztethetõ a drámára vonatkozó esztétikai gondolatmenete is. A holmibeli tanulmányának hosszabbik része az ötvenhat esemény értelmezése, amelyhez képest olvasatában az "alapító esemény újabb paradoxiájának tüneteként" fogadja el, hogy "azok a szálak, amelyek a megtorlás, a konszolidáció és a rendszerváltás titkává tették ‘56-ot és ‘56 megértését mintegy életünk megértésének zálogává változtatták, ebben a drámában elszakadtak." Radnóti értelmezésében a darab úgy viszonyul a korábbi ‘56-os narratívák nyelvéhez és viszonyrendszeréhez, hogy felszámolja azokat.
Bogácsi Erzsébet a téma írói lefokozásáról beszél. Tehát õ is a saját ‘56-képéhez méri a Kazamaták at, és érezni lehet a mondatból, hogy valamiféle felmagasztosult ‘56-képet hiányol a mûbõl.
A legtöbb írás (Margócsy és Radnóti tanulmányait és még néhány cikket leszámítva) azzal a zavarral küzd, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. Hogyan védhetik meg "tiszta ‘56-ukat" és nevezhetik Téreyék darabját egyszerre történelmileg és drámailag hitelesnek (bármit jelentsen is ez).
Véletlen és sorsszerû
Radnóti, ahogy már említettem, és az õ nyomán többen (pl. Horváth Csaba) paradox alapító eseményként nevezik meg ötvenhatot. ("Paradox, amennyiben a rendszerváltás legitimációját egy emberöltõvel korábbi esemény alapozta meg.") Alapító és sorseseményként, amelynek mai világunk (akármilyen is) szükségszerû folytatása, következménye, rákövetkezõje, kibomlása - ízlés szerint. Ebben a kontextusban a forradalom ábrázolása egy nép önreprezentációjává válik. A darab egyrészt figyelmen kívül hagyja ezt az önreprezentációs keretet (szembe megy az ‘56-os forradalom tisztaságának gondolatával - amihez foggal-körömmel ragaszkodunk), másrészt negligálja - ahogy Margócsy meggyõzõen ír errõl - a folytatás, illetve a sorsszerû leszármazottság gondolatát. A darab esetlegességek és véletlenek sorozataként állítja be a történteket (ezzel azonban nem ad felmentést). "Számtalan jelentéktelen motívum által meghatározott cselekvés a pillanat terhe alatt összetorlódik, szinte természeti törvényeknek engedelmeskedve feltoronylik, s a következõ pillanatban semmivé foszlik." (Margócsy) Ezt a gondolatát támasztja alá a szereplõk értelmezésével, leírásával is. Szerinte a darab szereplõi "külsõdleges megalkotásúak". (Ami már dramaturgiai szempontból is azt mutatja, hogy nem önállóan "életre kelve", hanem egy külsõ akarat hatalmában léteznek.) Margócsy azt állítja, hogy a szereplõk a történelmi szükségszerûség mechanikus foglyaként cselekszenek.
Teslár is valami ilyesmit próbál megragadni: "A sorsok és sorstalanságok (...) teljes világmodellé állnak össze, amelyben a véletlen és a szerencse vagy még inkább a balszerencse irányítja a dolgok menetét, vagy még inkább: nem irányítja."
Radnóti hasonlóan vélekedik: "Semmi, ami bekövetkezik, nem szükségszerû, a tömeget - mindkét oldalon, hiszen "egyetlen házunk, egyetlen terünk van" - saját torz sémái mozgatják, egyéni és kollektív sémák, ki-ki más miatt és máson akar bosszút állni, részben a rendszer, részben pedig saját maga által elrontott életéért. Mindannyian mást képzelnek a "kazamatákba", mégis, az egyesek torzító sémái - házon belül és kívül - létrehozzák az egyetlen ház és egyetlen tér közös kazamatarendszerét" És ezzel Vári György is egyet ért.
Bogácsi Erzsébetnek azonban egy kissé más a véleménye. Számon kéri a hagyományos dramaturgiák egyértelmû célszerûségeit, a szereplõk motivációját: " leszögezni ajánlatos, hogy a fajsúlyos indítékok hiánya, köztük a kazamatamítosz elmosódottsága nem szolgálja a drámai feszültséget."
Az elõadás
Az elõadásról való beszédben a színházkritikák természetesen figyelemre méltóbbak. Az irodalmi folyóiratokban megjelent írások közül csak a Margináliákban, Czeglédi András jegyzeteiben bukkan fel az elõadás tárgyalandó szempontként, de Czeglédi is fõleg az ott elhangzó szövegrõl, nem a színházi esemény egészérõl beszél. Szerinte "az elõadásban a rövidítések miatt sokszor olyan didaxist nyer a szöveg, ami nem a sajátja" ráadásul a korrajz érdekében "darab eredetijében nem szereplõ szövegrészekkel egészíti ki az elõadás a szöveget." Ilyen például a tartótiszt poén: a "kintiek" a betörés után a Vajdai Vilmos alakította ávóst futni hagyják, aki utána szól az egyiknek, hogy "Jótett helyébe jót várj - majd én leszek a tartótisztetek" . A poén az elõadásban ül, és véleményem szerint nem megy ellen a darab szellemiségének és stílusának. De több kritikában is problémaként merül fel, hogy ez a félmondat olyan tulajdonsággal - a jövõ ismeretével - ruház föl egy szereplõt, aminek a darabban egyedül a Szóvivõ van birtokában.
"Erõsen meghúzott a szöveg" - állítja Koltai Tamás is. A színpadon elhangzó szöveg valóban rövidebb az eredetinél, de érzetem szerint nem olyan jelentõsen sokkal. Egy-két mellékszereplõ (Dimitrov, az orvos, és Kacsa, a kocsmárosnõ) és a külsõ helyszínen játszódó jelenetek kerülnek ki a darabból. Koncentrált, kerek szöveg hangzik el az elõadásban, számomra nem hiányoznak a kimaradt szövegrészek. Azt gondolom, hogy az a didaxis, amit Czeglédi emleget, a darabban magában is erõsen jelen van, a kérdés innentõl az, hogy mit kezd vele az olvasó vagy a rendezõ. A probléma inkább az lehet, hogy Gothár a Szóvivõ vagy a másik rezonõr figura, Szigeti szájába adott közhelyeket gyakran komolyan veszi vagy felstilizálja, növelve ezzel a didaktikusság érzetét.
A színikritikákban a legtöbb beszéd az elõadás stiláris minõségérõl folyik. Csáki Judit szerint "Gothár megsegíti, hangsúlyozza Térey iróniáját, és nem enged teret sem a pátosznak, sem a hõsiességnek." Magáról a játékmódról azonban keveset ír. "A Katona társulata precízen egyensúlyoz az aprólékos mikrorealizmus és a stilizált, a különbözõ idõket keverõ, a múltból olykor a jelenbe átpillantó ábrázolás között." (Zappe) És Koltai is valami hasonlót állít, amikor azt mondja: " Gothár elõadása realista, de elmegy a tragigroteszk haláltáncig." "Modern moralitás." (Koltai) Leginkább egyfajta köztes, nem elég bátor formai megoldást írnak le a szövegek. Koltai szerint "lehetséges absztraktabb elõadás dramaturgia." Mindenesetre izgalmas volna egy ilyesféle kísérlet.
A jó
A legnehezebb azt megfogni és megfogalmazni, hogy valami miért jó. De hát egy kritikusnak (szerencsés esetben) mégiscsak ez a dolga.
"A Kazamaták nagyon jó darab - két halmaz csatája." Csáki Judit ezzel az egy értékelõ félmondattal indokol. És noha mondhatnánk, hogy az egész cikk errõl szól, ami bizonyos szempontból így is van, a kritika mégis inkább leírásokból áll, nem hordozza magában a fönti mondat állításának bizonyítékait. Az például, hogy egy színmûnek klasszikus az alaphelyzete vagy szenvtelen a hangja (egy drámában általában többféle hangról, megszólalásmódról beszélhetünk, de a Kazamaták esetében ezek a hangok valóban elég homogének), még önmagában nem bír értékítélettel. A színikritikákra jellemzõ módon az írás nem is hagy túl nagy teret a szövegrõl való beszédre, így lehetõsége sem lenne a bõvebb kifejtésre.
Koltai Tamás kritikájának kétharmad részét a darabbal kapcsolatos problémák elemzésére és leírására szánja, már ebbõl is látszik, hogy nagy jelentõséget tulajdonít a szövegnek. "Így ér össze múlt és jelen, jambikus költõi retorika és köznyelvi obszcenitás, tragikus történelmi horror és drámai költemény formájában megjelenõ politikai pamflet - a közelmúlt legkülönösebb, legeredetibb és legjobb új magyar darabja." Koltai sokféle szempontot vonultat föl, és a cikkbõl kiolvasható véleménye: a dráma irodalmi minõségét ezek együttállása adja.
Bogácsi , bár jelentõsnek tarja a drámát, egy kissé mintha lesajnálná, és értékének azt fogalmazza meg, hogy széles nyelvi skálán mozog, és segít eltávolodni a realizmustól. (Ami célja lehet, akár.) "Maradandó értéke, hogy nyelvünk úgyszólván minden rétegét, az irodalmitól az alantasig, a régiestõl a legújabb-leghanyagabb szóhasználatig, képes eleven dialógusokba ötvözni. Méghozzá úgy, hogy rímes jambusokban szólaljon meg. A verses forma révén pedig olyan stílus jön létre, amely a szûkös realizmustól segít eltávolodni."
Nem véletlen, hogy három színházi kritikus írta le, hogy a darab jó (kiváló). Az irodalmi kritika inkább azzal minõsít, hogy mekkora figyelmet szentel egy-egy mû megjelenésének. Nehéz lenne ezekbõl az írásokból egy-egy mondatot vagy bekezdést kiragadni, hiszen maga az elmélyült elemzés dicsérõ szavak nélkül magában hordozza az értékítéletet.
Íme a különleges eset, amikor a gazdag kritikai diskurzus valóban hitelesíti egy mû megszületésének jelentõségét. És megfordítva a gondolatot: kritikai közéletünket ezúttal örömteli módon pozitívan minõsíti, hogy érzékenyen és valódi figyelemmel vett részt abban a veszélyes és kiszolgáltatott idõszakban, amikor az új mû keresgéli a helyét.
Idézett írások:
Bogácsi Erzsébet: Tömeg és személytelenség Criticai Lapok 2006/5-6.
Csáki Judit: "Halálra halmozott halál" Magyar Narancs 2006. május 11.
Georges Baal: Kazamaták - Történt-e valami a Katona József Színház színpadán? Színház 2006/10.
Horváth Csaba: Vér a téren -Kazamaták a Kamrában Heti Válasz 2006. május 11.
Koltai Tamás: 1956 darab Élet és Irodalom 2006. május 12.
Margócsy István: Papp András-Térey János / Kazamaták 2000 2006/11.
Nagy Gergely: A tér visszavétele HVG , 2006. május 17.
P. Müller Péter: 1956 újraértelmezései a Kádár-korszak drámáiban és színpadán Híd , 2006/10.
Pelle János: Az elfojtott múlt - Interjú Gothár Péterrel HVG , 2006. június 13.
Radnóti Sándor:A sokaság drámája - Megjegyzések Papp András és Térey János színmûvéhez kitekintéssel s visszatekintéssel HOLMI 2006/3.
Radnóti Sándor: "A magyar Bastille" Színház 2006/7.
Teslár Ákos: Megvan és mégsem Beszélõ 2006/10.
Vári György: Válasz Teslár Ákos kritikájára Beszélõ , 2006/11.
Teslár Ákos: "A megértendõ mindig mi magunk vagyunk..." - Válasz Vári Györgynek és a Beszélõ olvasóinak Beszélõ , 2006/12.
Zappe László: Dráma az 1956-os, Köztársaság téri lincselésrõl Népszabadság 2006. május 2.
Az egyetlen egyértelmûen támadó írás szerzõje Georges Ball, a szöveg a Színházban jelent meg. Rajta kívül még a 2000 egyik szerkesztõje, Kovács János Mátyás fanyalog, de õ egyszerûen érdektelennek és unalmasnak tartja a mûvet.