Tarján Tamás: Holdkór

A nagy Sganarelle és Tsa - kritika

„BODÓ üvöltve. Hát nem a bolondokházában vagyok?"

Porhintéssel kezdődik. Az előadás zenefelelőse – és egyik kaucsuklabda pattogású színésze –, Keresztes Tamás bomlott karmesterként zuttyan a zenekari árokba, és egy ismerős, idegbeteg bohócszám közepette parókájából, foszlásnak induló öltözékéből felhőkben rázza a nézőkre a hintőport. Annak is jut belőle, akinek a hátsóbb sorokban nem jut. Bodó Viktor egész ál-Moličre-je porhintés – de olyan, amelyért a Napkirály színe előtt sem válna kegyvesztetté.

Az expresszio-szürnaturalista díszletet is a rendező tervezte. Egy háztető, összkomfort. Minden megvan, ami nőcsábászathoz, zsarolási szakrendeléshez, házibulik kamaravarietéihez, testet-lelket kondícióban tartó gyilkosságokhoz szükséges. Ágymaradék, fotelmaradék, régi tűzhely, régi rádió. Rozoga budi, szarni jó. Itt a magasban messze a mélység. Cselédlépcsőkön, hágcsókon, köteleken kapaszkodhat fel, akit Tsa iderendel vagy idemágnesez. Itt a magasban közel az ég, közel az istentelenség. Közel a kerek hold. Úgy tetoválták a díszletbe, hogy fényköre a közönségre is ráég.
Holdkóros kavalkád a Katona József Színházé. Petri György Moličre-fordításának (Don Juan) és a színészek improvizációjának alapján Bodó Viktor a somnambulismus jegyében keletkezett történelem- és létezéskritikai jelenetsor publikumirritáló porát hintette színre. Vacogtatva röhögtető, eleje nincs, vége-nem-lesz égi moziját vetíti a noctambulismusnak. Nem az Alvajáró Bonifácot 1952-ből, Fernandellel és Louis de Funčsszel, nem is a Pesti háztetőket 1962-ből, Cs. Németh Lajossal és Pécsi Ildikóval. A nagy Sganarelle és Tsa már más komédia, más tragédia, más melogroteszk. 2000 utáni. Kontroll a padlás fölötti metróban. Taxidermia a kémények közötti metropoliszban. De a jelen valahol bő fél évszázaddal ezelőtt szivárgott bele abba az árokba, amely elvezette a mai értelmetlenségig és tovább. A szétszórt bútorzat is a tegnapelőtt, tegnap retrója. Berzsenyi Krisztina lefáradt jelmezei félig szintén a történelmi lomtalanításból rekedtek itt. Hordhat a sok szerepet játszó színészek közül például Elek Ferenc pöffeszkedő biszexuális uzsorása prémgallérú nagykabátot, azt nem csupán a milliomos orosz keresztapa küldte ukrán kerülővel: érződik belőle az 1930-as évek naftalinszaga is. Tóth Anita lunátikus asszony áldozatocskája (aki egyben a gyilkos gyilkosa) időtlen szegénységbe öltözködve lóbálja napjaink hajléktalanjának nélkülözhetetlen műanyag szatyrát.

A fénykép-regényes grand guignolnak és beugrató rébusznak szánt műsorfüzetet kézbe véve még leteperőbb a kontinuitás érzete. Bodó Viktor, Mózsik Imre, Nyika Jenő, Ungár Júlia dramaturg, Varga Imre, Vinnai András e ponyvája önálló alkotás. Holtszínház a holdszínházhoz. Első és hátsó borítóján sincs egyetlen betű sem. A nyomtatvány kívülről nem árulja el, minek a műsorfüzete. A képsor? Picasso („elismert jogászprofesszor"), ifipark, malac fotók a XXXX-es kategóriából, ifjúsági mozibérlet (tizenkét szelvény, 1 Ft), autószalon bőrkabátosokkal, megőrült és öngyilkos titkárnők az első Ki mit tud?-ok paleocénjéből, rőfösbolt, Pinka László, a libazsíros médium, papír százforintos, Brezsnyev–Kádár-csók Ferihegyen, Góliáth, az óriásbálna, „a világ legnagyobb emlősállata" (1961. XII. hó 20-tól Budapesten. Személyes közlés, belépve a műsorfüzet áramába: ott voltam. Láttam Góliáthot, látott Góliáth). Mintha egy fiktív Cseh Tamás-bakelithez Bereményi Géza írta volna nem Antoine és Désiré, hanem Hodelka és Brundauer kitaláltságában szuperhiteles kettős élet- és halálrajzát. Mondjuk, Brundauer, alias Szganauer a nagy Sganarelle. Mondjuk, Hodelka a tsa/Tsa, a Don. Mondjuk.

A Moličre-darab, a Petri-fordítás, a Bodó-nézde és a műsorfüzet-furfang: négy külön narratíva. Egy ideig és olykor sikerül egymásra olvasni, egymásra nézni őket. Amikor az epizódok, bemondások, effektusok önkényessége is kényszeres, bottal üthetjük némelyiknek vagy mindegyiknek a nyomát. Vegyes a felvágott. Lédererné, mi van a kosárban? Hodelkának keze, feje, lába.

Bodó Viktor kulcskereső. Mint Örkény István Kulcskeresők című színművében (ahol a lakásajtó csak befelé enged mindenkit, ki nem) a szereplők egyike, a száguldó ifjú Bodó (a magnóval). Nem ez az első munkája, nem is a második, amelybe robbanékonyan indul be, be, be, s halad is előre. Csakhogy a maga csavarta labirintus közepe egyre távolabb kerül tőle, kifelé pedig – ha egyáltalán akar – hiába tapogatózik. Dobálja a hurkokat ötletei nyakára, bokájára, s vagy belasszóz valamit, vagy nem. Hol elragad, hol az idegeinkre megy. De – a hurokhasonlattal elindított, ferdített Kormos István-versidézetet folytatva, Jean-Baptiste Poquelin nyelvéhez is hűségesebben – a „somnambule ábrándokat", ármányokat, áldásokat, álcázásokat eredeti színi látás, a közösségi színházteremtés ereje járja át. Okos, keserű, véraláfutásos fekete humor – amelyről a rendezőnek még nincs szíve letisztogatni a rózsaszínt, lilát.

Az 1965 körüli úgynevezett „fiatal prózairodalomnak" volt agyonkedvelt figurája a „lézengő hős": az önkereső céltalan. Az ő alváltozata meg az a démoni alak, akit előbb vagy utóbb (majdnem) mindenki felkeres. (Emlékeztessünk, mondjuk, egy Cselebi nevűre, akit akkoron Ajtony Árpád írt meg.) E nem hétköznapi, passzivitásával eseményformáló, önsorsrontó és közveszélyes fiatal férfi leszármazottja is lehetne Hajduk Károly anti- és new-Don Juanja. Borotva-ember. Mindene metsző. Pillantása, hangja, kézfejének éle, sziluettje. Halálra szán és halálra szánt. A fémes, makacs mozdíthatatlanság teszi harmadosztályú maffiózóból nagyszabású negatív hőssé, aki három órán keresztül cimborálhat világirodalmi tekintélyű névrokonaival. Hipnotizálja, hiszterizálja: életük alvajárójává alázza környezete személyeit. Nem csak a nőket. Valami, valaki megbabonázta, a háztető holdleső hajótöröttjévé selejtezte őt is?

Hajduk lassító, mondatokat, szavakat szétvágó technikájával szemben a gazdája szitáján hiábavalóan átlátó Sganarelle szaporáz: a Kovács Lehel játszotta famulusnak százas kiszerelésben írhatna fel 0,5 mg-os Xanaxot a háziorvos. Dühöngései, nyíltan vállalni nem nagyon mert kritikai kitörései szűk, de intenzív regiszterbe zárulnak. (A főalakok címbeli megcserélését nem nagyon érteni.)

Bodó szövegszerző és alkotótársai, a színészek játékgyorsítás és játéklassítás között választanak. Átmenetet, kettősséget sűrít a becsület sótlan igazságait szajkózó moličre-i apafigurába a színfalak mögött hosszan aszalt Bán János. Amikor előkerül, egy már jócskán fáradó előadásba hoz új színt. A kereskedő Vasárnap úrból lett öreg pénzkölcsönző szerepében Kun Vilmos rágyorsítana a „vissza a moneyt" esdeklésére, ha Hajduk nem rakná ki minden félmondata elé a stoptáblát. Rajkai Zoltán szerelője szívesen vélné elsöprő tempónak a maga bamba lajhárságát. Lengyel Ferenc nagyszabásúan tompa, mint a rendőrviccek rendőre. Vajdai Vilmos – Schönberger Ádám társaságában zenei munkatárs is – hűvös szemlélődő, s ez a létezéstechnika be is jön neki. Annál kevésbé hűvös a hangoskodás, kegyetlenkedés ellen ordítozással áriázó Czakó Klára. Nem csoda, hiszen a szomszédasszony macskájának kibelezése barbárabb cselekedet, mint volt a Csirkefejben, Spiró György ide nem messze eső külvárosi udvarán a macskuszka felakasztása a porolóra. Olsavszky Éva mint „Vasárnapné" csak a vissza nem kapott összeg drámai súlya alatt roskad, nem mosolyint fájdalma mögül egyet sem.
A színészi játék általánosan jó, noha egyenetlenségek és sztereotípiák is kísértenek. A halálos meglassúdás pálmáját Tóth Anita viszi el. A halott Hodelka Juannal való pietŕja elcsépelt, amennyiben egy pietŕ lehet elcsépelt. A nők kórusának – Jordán Adél, Pelsőczy Réka, Rezes Judit, Ubrankovics Júlia – tarka magánszámok is köszönhetők, s Nagy Ervin is nemegyszer adja tanúságát: A nagy Sganarelle stílusparódia, kabaré, posztposztmodern burleszk, nonszensz színház is. Vagy főképp az.

„BOLYONGÓ tölt, mindenki jókedvűen iszik. [Bodóhoz.]

Maga pedig folytassa, fiatalember. El vagyunk ragadtatva."

Színház.net