Urbán Balázs: Fehérek és színesek
A néger és a kutyák harca - kritika
Elnyúlik a Kamrában kialakított játéktér: mindkét oldalról két hosszú sorban üljük körül a színpadot. A lámpák a szokottnál is jóval közelebb hozzánk: igazán át is élhetjük a fullasztó afrikai hőséget. Merthogy Bernard-Marie Koltès darabjának cselekménye Afrikában játszódik.
Francia építkezés, idegen környezet, megbízhatatlan őrök, bennszülöttek, köztük egy halott, akinek testét fivére el akarja vinni. Az építésvezető - aki tudja, hogy a néger férfi életét a francia mérnök oltotta ki - próbálja eltussolni az ügyet, miközben a Párizsból frissen odahozott nővel is foglalkoznia kellene. Noha Koltès drámája személyes élményekből táplálkozik, saját utazásának tapasztalataiból, privát megdöbbenésből íródott, nem társadalmi kérdésekről, gyarmatosításról, elnyomásról, kultúrák áthidalhatatlan különbségéről szól. A fiatalon elhunyt író éppoly kevéssé próbál itt moralizálni, mint talán legismertebb, nálunk is többször játszott drámájában, a legsúlyosabb bűnöket elkövető sorozatgyilkos tündöklését és bukását megörökítő Roberto Zuccóban.
A néger és a kutyák harca elsősorban érzések, érzékek összekuszálódásáról, bizonytalanságáról szól. Horn, az építésvezető és Cal, a mérnök érzékektől is fűtött, de féltékenységgel, irigységgel, kölcsönös meg nem értéssel, árulásokkal mérgezett barátságát részint Leone, a nő megjelenése, részint a bennszülött Alboury fenyegető jelenléte dúlja szét. A négy szereplő között változatos és változó kapcsolatok szövődnek, melyet a szereplők maguk is szívesen és hosszasan analizálnak. Egyikük pozíciója sem teljesen egyértelmű, voltaképpen mindannyian paradox helyzetek foglyai. A poétikus, frappáns mondatokban gazdag, mívesen és okosan felépített, de túlírt és nem mindig drámai szöveg többek közt ezeknek az ön- és kollektív analíziseknek követően távolodik el a reálszituációktól. Pontosabban primer szinten realisztikus marad ugyan, miközben poézis emeli meg és telíti áttételes, szimbolikus jelentéstartammal is.
Zsótér Sándor Kamrában látható rendezését is jellemzi e törekvés. Ambrus Mária a játékteret fapallóra építette; a palló apró, leginkább ládákra asszociáltató elemekből áll össze, s mindkét oldalán egy-egy virágágyás is kiegészíti. Az a "faház" pedig, mely Leone otthonát jelöli, leginkább konténerre emlékeztet. A leghangsúlyosabb építmény pedig egy kutyaól; a játék elején innen kászálódik elő Cal, s a kétségbeesett, magára maradt Leone is ide menekül majd az előadás vége felé. E néhány térelem így nemcsak hangulati értékkel, de szimbolikus erővel is bír. Hasonlóan fontos szerepet játszanak azok a mozgatható elemek, melyek első látásra kerítéseket juttatnak eszünkbe, s amelyekkel a szereplők gyakran saját határaikat jelölik ki. Benedek Mari jelmezei szintén kettős funkcióval bírnak: Horn ruhájának mesterkélt eleganciája kilóg a környezetéből, Cal viselete a maga laza eleganciájában jobban illik a trópusokhoz. Alboury öltözete derékon alul távoli kultúrákat idéz, felsőruházata viszont konzervatív európai öltözködési mintát. Arca festve, de nem feketére, hanem rikító színűre. Ilyenné válik a játék végén a ruháit többször váltó Leone arca is. A finom, de egyértelmű elemelést nemcsak a díszletek és a ruhák szolgálják, hanem más rendezői eszközök, így a látványosan megtervezett világítás is (a teljes világosság - kékes fény - vaksötét hármassága nemcsak atmoszférikus erővel bír, de strukturálisan is tagolja az előadást, míg a fény remegése a szöveggel összhangban az ambivalens értelmű vihar előjele).
A játékmód ezúttal látszólag kevésbé kötött, mint az utóbbi idők legtöbb Zsótér-rendezésében: nincsenek látványosan megkonstruált alakzatok, a mozgások a szöveghez igazodnak. Ám a játék roppant koncentrált, tiszta és erőteljes: nemcsak manírok nincsenek (melyek persze egyébként sem jellemzők a játszókra), hanem a széles gesztusok, a teátrális indulatok is hiányoznak. A négy színész igen szűkre szabott hang- és gesztusskálán játszik el végletes érzelmeket, pálfordulásokat, visszafojtott, majd kirobbanó szenvedélyeket. Fekete Ernő Albouryként maga a fenyegető jelenés, miközben alig emeli fel hangját. Éppúgy lehet bosszúszomjas fivér, mint áldozatnak kijelölt balek, vagy akár titkosrendőr.
Kiismerhetetlen alak - sem a racionálisan érteni vágyó Horn, sem az ösztönösen a bennszülöttbe kapaszkodó Leone nem jut közel hozzá. A nőt, aki mindhárom férfire hatással van, Tóth Anita játssza, a "fofolle" típusába ötvözve kacérságot, léhaságot, vágyat, fellobbanó érzelmeket (nem is tudom, kapott-e valaha ilyes szerepet színházában). Keresztes Tamás Cal kisszerűségét, agresszivitását, vergődését és szerencsétlenségét, érzéki-érzelmi kiszolgáltatottságát sűríti a figura pulzáló változásaiba. Hajduk Károly Hornja vele szemben valóban politikus: az észérvek embere, az emberség, a tolerancia képviselője a legkisebb átmenet nélkül képes a legaljasabb árulásokat elkövetni. S noha a játék íveket is kirajzol, nem ezek az ívek a legfontosabbak, hanem az állapotok, a hangulatok, azok változásai. A vibrálás, a kiszámíthatatlanság érzete. Nem sorsokat, nem kimunkált karaktereket látunk, hanem érzések, ösztönök születését, takargatását, elfojtását, kitörését (melyek mögött szükségképpen, de nem hangsúlyosan felsejlenek jellemek is).
Zsótér Sándor rendezése igencsak hűnek érződik a feltételezhető írói intencióhoz. Ebből fakad talán egyetlen komolyabb problémája is. Ahogyan a szerző hajlamos belefeledkezni a saját szövegébe, s mélyen okos, finoman szellemes mondatok hosszú sorát leírni, mellőzve a valódi drámai erőt, úgy az előadás is bele-belefeledkezik az analitikus párbeszédekbe - ettől az első felvonás minden nyilvánvaló szakmai erénye ellenére is döcögősebb tempójúvá, vontatottá válik. A jóval erősebb második rész viszont gyorsan megtalálja a maga ritmusát, s látszólag szinte automatikusan jut el a drámai csúcspontokra (talán csak a záró kép átesztétizáltabb és stilizáltabb, következésképp hatástalanabb az optimálisnál). Ez a felvonás önértékén túl abból is megsejtet valamit, miért sorolják sokan a rendhagyó tehetségű, meglehetősen egyenetlen színvonalon író Koltèst napjaink meghatározó drámaírói közé.
Színház.hu, 2008. május 16.