Két bagatell | Nánay István | Színház

Nánay István: Két bagatell

A Katona József Színház bemutatója (Schwajda György: A szent család, Ladislav Smoček: Dr Burke különös délutánja)

Az egyfelvonásosok csak szegény rokonai az egész estét betöltő, „igazi" drámáknak - legalábbis hazánkban. A mi színházaink megmagyarázhatatlanul és betegesen idegenkednek az egyfelvonásos darabok műsorra tűzésétől, s ez kihat a magyar drámaírásra is. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy korunk konfliktusainak megjelenítésére hiába tűnnek alkalmasabbnak a rövid, de sűrített ábrázolásra lehetőséget adó színházi formák, hiába lenne meg a hajlandóság a drámaírókban arra, hogy rövid darabokat írjanak, ha a színházak rendre elutasítják az egyfelvonásosokat. Az eredmény ismert: az e g y felvonásra elegendő írói ötletet a szerzők egész estét betöltő méretűvé duzzasztják fel, ettől a darab szerkezete fellazul, a mondandó pedig felhígul.

Pedig az egyfelvonásosokból szerkesztett előadásoknak számos előnyük van. Nemcsak az olyan praktikus szempontokra kell gondolnunk, mint hogy arányosabb színészfoglalkoztatásra nyújt lehetőséget az esténként két vagy három darab, hanem mindenekelőtt arra az előnyre, ami a drámák egymás mellé illesztéséből, a montázselv érvényesüléséből következik. A darabok ugyanis nem csak önmagukban hatnak, hanem értékeik egy másik darab mellett, annak tükrében gazdagodnak is, s két darab együtt többet s némileg mást jelenthet, mint különkülön. Erősítheti vagy ellenpontozhatja az egyik a másikat, megkérdőjelezheti az egyik állítását a másik, s ez az egymásra-. hatás jó esélyt kínál ahhoz, hogy a néző szellemi partnere legyen a színháznak.

Az egyfelvonásosokban rejlő, s eddig nem eléggé kiaknázott értékeket mostanában mintha kezdenék felfedezni a színházak. A debreceni Csokonai Színház, a szegedi Nemzeti Színház, a Pesti Színház, a Radnóti Színpad közelmúltban tartott bemutatói legalábbis erre engednek következtetni. S ezt igazolja a Katona József Színház évadzáró premierje is, amelyben sok szempontból rokonítható és sok tekintetben ellentétes két komédiát, Schwajda György A szent családját és Ladislav Smoček Dr. Burke különös délutánját párosították össze.

A gyűlölet és rokonszenv hálójában

Schwajda darabjának főhőse egy megrokkant öregasszony, aki munkás élete során négy gyereket nevelt fel, s most -- miután kiiskolázta s szárnyra bocsátotta őket - egyedül maradt. Ez az öregasszony minden eszközt megragad annak érdekében, hogy magához kösse fiait és lányát, és még attól sem riad vissza, hogy a közértből lopjon, s így hívja fel magára a gyerekei figyelmét. De ez Az anya nem csak kiszolgáltatott és szerencsétlen teremtés, hanem egy szörnyeteg is, aki senkivel sem tud kijönni, aki pokollá teszi a környezete életét, pletykál és intrikál. Éhes a szeretetre, de szeretteiből kizsarolja a szeretetet. A darabban létrejön egy olyan egyensúlyi helyzet, amelyben a szemben állók nem különülnek el jókra és rosszakra, nem lehet azt mondani, hogy Az anya egyértelműen gyerekei szeretettelenségének, hálátlanságának és szívtelenségének áldozata, de azt sem, hogy a szülő-gyerek viszony ilyetén alakulásáért csak a gyerekek lennének a felelősek.

A szerző minden drámája munkáskörnyezetben játszódik, illetve munkásokról szól, Schwajda a társadalmi anomáliákat is abból a szemszögből vizsgálja, hogy azok milyen hatással vannak munkáshőseire. Ugyanakkor majdnem minden művében kulcsszerepe van annak az átrétegződésnek, amely alighanem társadalmi átalakulásunk leglényegesebb problémaköre. Hiszen az az osztálytagozódás, amely néhány évtizede oly egyértelműen osztotta meg a társadalmat, mára nagymértékben módosult, az osztályhatárok elmosódóban vannak, s az osztály és réteg fogalmak tartalma is gyökeresen megváltozott. Ez a folyamat csak egyéni tragédiák során keresztül érvényesülhet, és Schwajdát maga a folyamat és benne az emberi drámák egyaránt érdeklik. Ám eddigi munkáiban ez a par excellence drámaíró sajátos kettős látással viszonyult ehhez az ellentmondásos jelenséghez. Míg a társadalmi mozgásokat azok torzulásain keresztül láttatja, mélységes szeretettel és együttérzéssel ábrázolja munkáshőseit. Ez a kettős viszony a drámákat egyenetlenné teszi, a különböző szálak nem alkotnak egységes egészt. A visszásságok bemutatásakor többnyire megelégszik a kabarészintű csipkelődéssel, főhőseinek ábrázolásánál viszont a szentimentalizmus veszélye kísért. A groteszk szemléletből nem született meg a groteszk.

Bár A szent család is a Schwajda-darabok jellegzetes szerkesztési sajátosságai - amelyek közül a legjellemzőbb az, hogy egy lényegében passzív szereplő áll a cselekmény középpontjában, s körülötte, de az ő aktív kozreműködése nélkül zajlanak az események -, illetve jelenetezési technikája szerint íródott, ezúttal egységes mű született. Nem vált szét a szatirizáló és az értékféltő írói Én, mivel e két attitűd minden egyes szereplő világában együttesen van jelen.

Schwajda tipikusan az a szerző, akinek mondandója elsősorban egyfelvonásosnyi terjedelemben robban. Ez pontosan tetten érhető azoknál a darabjainál (Látó-határ, Segítség), amelyeknek egyfelvonásosváltozatai is vannak (Csoda, Himnusz). A szent család is eredetileg két-részes dráma, amelynek második fele különböző dramaturgiai megoldatlanságok miatt több verzióban is elkészült. A Magyar Rádió mutatta be először a darab rövidített változatát, s a Katona József Színház többé-kevésbé erre a rövidített - zömmel az első részt magában foglaló és a második részből főleg a lezárást átemelő - változatára alapozva alakította ki a maga verzióját. Részben írói következetlenség, részben dramaturgiai kompromisszum következménye az, hogy a darab két ponton megtörik. Az egyik törést az okozza, hogy Schwajda csak egyetlenegyszer él egy olyan módszerrel, amellyel megbontja az időbeli linearitást (Mariska második megjelenésekor kiderül, hogy Az anya belső időszámítása és az idő tényleges múlása nincs szinkronban, s ettől lebegővé, irreálissá válik egy pillanatra a helyzet), máskor soha. A másik törés abból adódik, hogy a szigorúan szerkesztett és zárt első rész, valamint a második részből hozzáillesz-tett zárókép között kényszerű váltás van, ugyanis éreztetni kell azt, hogy a két jelenet között történt valami Az anyával. A zárókép önmagában véve jól komponált drámai jelenet. A két rész mégis különálló marad, azt is mondhatnánk, hogy az első rész nem más, mint a zárókép drámájának hosszúra nyúlt expozíciója.

Már a hosszú expozíció idején is különös helyzetbe kerül a befogadó. A szereplők, mindenekelőtt Az anya figurájának sajnálatot és gyűlöletet egyaránt ki-váltó kettőssége szüntelenül zavarba hozza az olvasót, a nézőt, mert összeütközésbe kerül a beidegződött etikai viszonyrendszerünk a darabban megmutatott epizódokkal, megnyilatkozásokkal. A szülőkhöz, a gyerekekhez, a többi emberhez fűződő viszonyaink tartalmára kérdez rá az író, és e viszonyainkat percről percre önmagunkban kell tisztáznunk. A drámai mozgás tehát nemcsak a színpadon alakul ki, hanem a színpad és a nézőtér között is.

Az individuum és a középszer harca

Ladislav Smoček kettős minőségében ismert: úgy, mint a prágai Činoherni klub egyik alapítója és máig vezető rendezője, s úgy is, mint a hatvanas évek egyik legjelesebb cseh drámaírója. Az 1966- ban írt Dr. Burke különös délutánja az 1965- ben megnyílt Činoherni klub egyik korai és világsikert aratott bemutatója volt, amelyet maga az író rendezett. (A darab egy másik, de szintén Smoček rendezte előadásáról, amelyet több színházból verbuválódott válogatott társulat adott elő Prágában, a SZÍNHÁZ 1983. júniusi számában szántoltam be.)

Smoček darabja egy reális alapszituációból kiinduló, abszurditásig fokozott burleszkhelyzetek után eljut az alaphelyzet megerősítéséig. A nyugdíjkorban lévő Dr. Burkét, aki ragaszkodik a húsz éve megszokott albérleti szobájához, s a körülményeit megszépítő álom-világban él, a szállásadónője ki akarja tenni a lakásból, mert negyvenéves lányának kérője akadt, s a „fiatal párnak" kell a. szoba. Ám Burke egyszerre harcias lesz, s védekező buzgalmában képtelenebbnél képtelenebb helyzetekbe kerül; a lány meghal egy folt tisztítószer gőzétől, Burke a barátját, akit nemrég még a hervadó leányzóval akart megházasitani, megfojtja, szállásadónőjére úgy ráijeszt, hogy az álltában szörnyethal, a lány vőlegényét húsverővel vágja fejbe. Burke mindőjüket egy szekrénybe gyömöszöli, ő maga pedig öngyilkosságot kísérel meg: lenyeli a szobakulcsot. De az öngyilkosság nem sikerül, az elalélt „halottak" felélednek, Burkét a barátja orvoshoz cipeli, a háromtagú „szent család" pedig, mintha mi sem történt volna, diadalmasan foglal helyet a romhalmaz közepén lévő asztal mellett, s zabálja a ciberelevest. Az ideák világában élő, harcképtelen individuum elbukik a legyűrhetetlen, földhözragadt, kispolgárilumpen középszerrel szemben.

Az öncsalás fokozatai

Mindkét darab főhőse idős ember, ám nem elsősorban ez teszi rokoníthatóvá a műveket s a bennük különbözőképpen megfogalmazott gondolatokat. A két főhős alapszituációja az, ami hasonló. Az anya is, Dr. Burke is egy hamis, a realitásoktól elszakadt, önmagukba zárt világban élnek. Egyik figuránál sem lehet pontosan tudni, hogy amit monda-nak, az igaz-e, vagy csak a képzeletük valóságot kiszínező álmaiban él-e, hogy mikor játszanak valamilyen felvett szerepet, s mikor nem. Amikor Schwajda Az anyát munkás múltjáról, a férjéről vagy fiainak és kislányának gyerekkoráról beszélteti, bizonytalanságban hagyja a közöltek valóságtartalmát. Ugyanígy Burkénak a könyvekről, a tudományról, a szépségről, a természetről szóló ömlengéseiben az igaz és hamis állítások úgy keverednek, hogy nehéz eldönteni, menynyi ebben az emberben a tényleges és mennyi az áltudás, mikor viccel és mikor gondolja komolyan azt, amit mond, mi lehetett a nyugdíjazása előtt a foglalkozása és így tovább.

Mindketten ki szeretnének törni egy adott helyzetből, de úgy, hogy az alapvető körülményeik ne változzanak. Az anya szemrehányást tesz gyerekeinek, hogy azok elzárkóznak tőle, hogy nem viszik és veszik magukhoz. Ám az is kiderül, hogy nem bír velük élni, és ragaszkodik a saját komfort nélküli egyszobás lakáshoz, a Szásznékhoz, az üvöltöző házmesterné-Katikhoz, a részeges Mariskákhoz. Burke viszont eleve nem akarja elhagyni mindazt, amit megszokott, s ezért ragadtatja magát cselekvés-re; de egyik esetben sem vezethet eredményre a felemás magatartás.

Az anya képtelen beletörődni abba, hogy a gyerekei más körülmények között, más társadalmi normák szorításá ban élnek, mint ő, Burke pedig képtelen elfogadni az élet farkastörvényeit. Mindkettejük törekvéseinek törvényszerűen bukás a sorsa, mivel nincsenek birtokában a harcokhoz szükséges képességek-nek. Hamis eszközökkel próbálnak vélt vagy valós igazukért küzdeni. Alapjában véve tragikus figurák. De a körülmények, amelyek között élnek és tevékenykednek, az „ellenfelek" s ők maguk is oly kisszerűek, hogy minden erőfeszítésük komikumba fúl. Ettől válik mindkét darab olyan groteszk komédiává, amely-nek mélyéről egy-egy ember tragédiája süt.

Színészi jutalomjátékok

Zsámbéki Gábor úgy állította színpadra a két egyfelvonásost, hogy a darabokat a maguk specifikumai között tartotta, s egységes előadássá a két művet a közöttük kialakuló gondolati, asszociációs viszony teszi.

Pauer Gyula egyszerre funkcionális és stilizált díszlete pontosan kifejezi a két darab lényegét és egymáshoz való viszonyát. A szent család szobája a részletek - a mosdó, a jégszekrény, a rádió, az ágy, a polc - naturalizmusával terem-tette meg a hiteles környezetet, ugyan-akkor azzal, hogy a falsíkok nem párhuzamosak, hogy a térben rejtélyes beugrók vannak, hogy bal elöl a szoba fala megszakad, s mögötte függőfolyosó-részlet látható, s a folyosóról egy betört ablakú ajtó nyílik valahová, nem tudni, hová, hogy időnként egyes szereplők nem a függőfolyosón közlekednek, hanem valahonnan, számunkra láthatatlanul jelen-nek meg az ajtó előtt, érdekesen stilizálttá teszi a teret s az előadást. Ez a megoldás más szinten és funkciójában gyengébb hatásfokkal ahhoz a megoldáshoz hasonlítható, ami a darab időkezelésében mint egyszeri ötlet Mariska második megjelenésének epizódjában történik.

A Smoček-darab díszlete szellősebb, világosabb a komédia burleszk, mégis költői alaphangjának megfelelően. Nincs például mennyezettel lehatárolva a tér, a színpad mélyére nyíló ablak mögött festett felhős égkulissza s egy száraz kórón két kitömött fekete madár látható. Az égboltot, mint egy játékot, forgatni lehet, s a természetről szóló replikákat a madarak csúf hangja és billegése kíséri.

Ugyancsak a darabok stílusához igazodnak Pauer Gyula jelmezei ; a Schwajdadarabnál a ruhák a mindennapi viseletből indulnak ki, a Dr . Burkénál egy elrajzolt, inkább a figurákat jellemző viseletrendszert alakított ki a tervező.

A szent család dramaturgiai felépítéséből következik, hogy egyetlen szereplő uralja az előadást, Az anya. Mellette minden szereplőnek két-két megjelenése van. Az előadás olyan szimultán mérkőzéshez hasonlít, amelyben a főszereplő mindig más ellenfelekkel mérkőzik. Ez igen kiegyenlített játékot igényel a résztvevőktől, hiszen a főszerepet játszó színésznő alakításával szemben csak a súlyukban vele azonos, de alig több mint epizódfeladatokra lehetőséget adó szerepekben kell a többieknek az előadás egyensúlyát megteremteniük.

Gobbi Hilda játssza Az anya szerepét, amely olyan figura, melyet az író mintha eleve neki írt volna. A testre szabott szerepek a legnehezebbek, mivel a színésznek a szerző által is ismert alaptulajdonságaira, gesztusaira, hanghordozására épülnek, tehát látszólag kevesebb művészi erőfeszítést igényel az ilyen figurák életre keltése, Gobbi Hilda azonban természetesen nem a könnyebb utat választotta. Színészi etikája, vala-mint a szerep összetettsége megkövetel-te, hogy a színésznő és a rendező a figura teljes és őszinte analízisére törekedjenek. Gobbi Hilda tökéletes egységben mutatja meg Az anya sajnálni való és elutasítást kiváltó vonásait. Egyszerre kiáll-hatatlan és szeretni való öregasszony. Amikor kinevetteti a figuráját, akkor is érezteti Az anya magányosságából fakadó tragikumot, s amikor jogosan és indulatosan perlekedik, mellesleg egy kis mosolyt is fakaszt egy gesztusával, egy hang-súlyával. Többnyire ezek a kiegyenlítő, ellenpontozó megoldások akadályozzák meg, hogy a figura sorsa, a cselekmény melodramatikus felhangot kapjon, hol-ott ennek veszélye a darabban igencsak megvan. Talán csak egyetlen momentuma van az előadásnak, amikor az érzelmi ellenpontozás nem elég erős, ez a befejezés. Amikor a három doboz antibébi tablettát beszedő anyát visszahozzák a kórházból, Gobbi a szoba közepén lévő holkedlire telepszik, s elkezdődik egy egér Az anya kedves, zenét hallgató egerének - hajszolása. A fiúk ütik, csapkodják a földet, felborítják a lakást, s az egeret végül anyjuk lábánál csapják agyon. Gobbi megfélemlítve, elkeseredetten húzódik össze, míg terhes lánya a falikútnál hány. Mivel a jelenet nem nélkülöz bizonyos jelképes tartalmat, valamint az érzelmi elidegenítés Az anya figurájáról áttevődik A kislányomat játszó Molnár Piroska játékára, a befejezéskor Gobbi Hilda anyaalakjában a szánni és sajnálni való vonások erősödnek fel.

A szereplők mindegyike kitűnő figurát teremt, szinte a semmiből. Közülük is kiemelkedik Csomós Mari részeges Mariskája - a színésznő szociológiailag és pszichológiailag rendkívül pontos, finom megfigyelésekre épülő képet rajzol egy kisebb szívességekért pénzt kunyeráló alkoholista személyiségéről -, valamint; Végvári Tamás ijedt-nagyhangú hivatalnok- nyomozója.

A Smoček-darabban is egyetlen színész vállára nehezedik az előadás legnagyobb terhe. Különösen így volt ez abban az előadásban, amit Prágában láttam, s amelyben a bő egyfelvonásosnyi darabot úgy mutatták be, hogy minden egyes szituációt az adott lehetőségeken belül végletekig kijátszottak. Ehhez természetesen olyan művész kell a főszerepre, mint a kitűnő pantomimszínész, Bolislav Polivka, akiinek nagy része volt abban, hogy a mű komikus vonala került előtérbe, s az alapkonfliktus is a humor eszközeivel bomlott ki.

Zsámbéki Gábor másképp közelített a darabhoz, őt láthatóan kevésbé érdekelték a burleszklehetőségek, s főleg Burke és a háziak közötti konfliktus megteremtése, a kétféle embertípus közötti magatartáskülönbségek megmutatása foglalkoztatta. Az ő előadása felfokozott tempójú, az epizódokat nem játszatja ki, a figurákat fő tulajdonságaik túlhangsúlyozásával jellemzi.

A címszerepet Gelley Kornél játssza. Már a megjelenése kitűnő. Amikor barátjával, a kis Tichyvel megérkezik, és megáll az ajtó keretében, körülnéz birodalmán, a szegényes szobán, s a fellengzős szavalata, egy generálishoz illő színpadias karmozdulata szöges ellentétben van mindazzal, amit mond. A felborzolt, hosszú, ősz haj, a kusza szakáll s a gyermekien naiv viselkedés furcsa ellentmondásban van egymással. Gelley halálosan komolyan veszi szerepét, ettől válik ellenállhatatlanul komikussá. Ugyanakkor megmutatja ennek az embernek a valós értékeit is, sőt elsősorban ezeket hangsúlyozza. A komikumba fúló abszurd események s ezenközben valami konok megszállottsággal magát, az igazát menteni akaró Burke közötti ellentét szívszorítóvá válik.

Gelley Kornél kiváló alakításához mérhető Végvári Tamás Tichyje. Vég-vári tökéletesen érti-érzi a groteszk játékstílus minden finomságát. Buktaevése, betoppanása a rózsacsokorral, bepisilése hallatlanul nevetséges, de egyben egy kisember szánni való esendőségét is kifejezik. Gelley és Végvári kettőse az élettől való idegenségnek, a valóság meg nem értésének két megjelenési formáját példázza; Gelley az innen-onnan felszedett ismeretmorzsákból kialakított hazug álomvilágba menekülő, látszólag fölé-nyes embert, Végvári a mindenre rácsodálkozó, a soha semmit semmiből fel nem fogó hiszékenyt formálja meg. Végül is tragikomikus kettősük áll szemben a lumpencsalád világával.

E család nőtagjait Máthé Erzsi és Ronyecz Mária alakítja, a figurákat csupán egy-egy erős vonással jellemezve. Ujlaki Dénes a benősülő férfi. A színész elsősorban Václav erőszakos közönségességét hangsúlyozza, holott akkor lenne igazán félelmetes az alapkonfliktus, ha nem csupán a nagyhangú agresszivitás, hanem a szelíd, de könyörtelen erő-szak is megjelenne Outechová-Svatava-Václav triójában.

Két bagatell (Katona József Színház) Schwajda György : A szent család és Ladislav Smoček: Dr. Burke különös délutánja. Díszlet és jelmez: Pauer Gyula. Dramaturg: Fodor Géza. A rendező munkatársa : Thuróczy Katalin. Rendezte: Zsámbéki Gábor. Szereplők: Gobbi Hilda, Máthé Erzsi, Ronyecz Mária. Csomós Mari, Molnár Piroska, Gelley Kornél, Végvári Tamás, Ujlaki Dénes, Helyei László, Hollósi Frigyes.