Róna Katalin: Arcok és szerepek a Csirkefejben
A Csirkefej bemutatása a Katona József Színházban nemcsak e magyar dráma színpadi megszólalása miatt örvendetes, hanem azért is, mert maga az előadás is ritka színházi eseménnyé emelte Spiró György jelentős drámájának színre vitelét. Az előadás azt az érzést keltette, mintha a rendező, Zsámbéki Gábor, a színpadképet megalkotó tervező, Khell Csörsz és a színészek valamennyien régóta eset- és helyzettanulmányokat folytattak volna a Csirkefej nyugtalanítóan hiteles, illúziók nélküli előadására, amelyben különösen fontos szerepet kaptak az egyes alakok pontos és mélyreható játékelemzései. Spiró György magányos és eldurvult, primitív, az ösztönök szintjén létező hőseit egyenként és együtt igen magas művészi színvonalon és minőségben teremtik meg a Katona József Színház színészei.
A Vénasszony: Gobbi Hilda
„Cicamica, cicamica, macskuszka, kssz, kssz" - mennyi szeretet, kedveskedő barátság van a hívogatásban, ahogy a Vénasszony már a kapualjból szólongatja az állatot. S micsoda ellentmondás, mégis természetes állapot, ahogy a kezében lógó szatyorból csöpög a vér. S ott a macska is, a porolón - fölakasztva. De a Vénasszony még nem látja. Ismételgeti a magáét: sort állt a macskaeledelért, még friss, bár nem volt rendesen mélyhűtve, de meg is szagolgatta, s micsoda sor állt, és ő még imádkozott is, hogy jusson. Mennyi szeretet van a hangjában, menynyi jól ismert, ember híján állatra pazarolt szeretet. Mintha az állat értené a történteket, mert érződik a szavakból, ő az egyetlen, akihez-amihez érdemes szólni, mert még figyel, neki még szüksége van a Vénasszonyra. De csak vészjósló csönd felel a Vénasszony szavára. Aztán körbenéz, és meglátja a macskát. A porolón. Élettelenül lógva. A színésznő egy pillanatig dermedten áll, aztán fölüvölt, torkából artikulálatlan kiáltás szakad föl, minden ízében remegni kezd. Kétségbeesett, ügyetlen mozdulatokkal rángatja, tépi a madzagot, amely alig engedelmeskedik remegő kezének. Végre ölbe kapja a macskát, és berohan vele a földszinti lakásba. A házat egy ideig még szinte rázza az üvöltés, majd egyszerre elcsöndesül minden.
Amikor újra előkerül, sírva kopog szomszédja ajtaján. Összefüggéstelen szavakkal kezdi, zokogó beszédéből nehezen kerekedik ki a fájdalmas panasz: „Most én mihez kezdjek a napjaimmal?!" Zokog, zokog és átkozódik. Gobbi Hilda játékában annyi a fájdalom és a tragikomikus szenvedély, hogy máris pontos képét adja a Vénasszony életformájának, magányos, magába fordult sorsának.
Aztán a furcsa-fájdalmas temetés. A Vénasszony fején fekete kendő, karján a döglött macska. Tétova szavak, mozdulatok. A macskát el kell ásni, a szomszédnő is azt mondta. A Vénasszony ásni kezd az udvar közepén, nehézkes mozdulatokkal, fáradtan. De amikor a Közeg segítségére sietne, durván arrébb löki. Neki nincs szüksége senkire. Ez az ő gyásza, az ő temetése. Aztán még egyszer fájdalmasan magához öleli a macskát, megsimogatja, megcsókolja, és berakja a frissen ásott gödörbe. Rásöpri a földet, elsimítja. Mormogva imádkozni kezd. Búcsúzik.
De a búcsú így csöndben nem ér véget. Újra a házba siet. Egy tányérral, a csirkefejekkel és baltával tér vissza. Őrjöngve csapkodja a már fölengedett, de nagyrészt még összefagyott csirkefejeket. Aztán dühöngve, ordítozva tapossa a földbe. Vér mindenütt - a kezén, a baltán, a földön. Mint aki megzavarodott, mint akinek örökre kicsúszott a lába alól a talaj, úgy vágja magára véres kézzel az ajtót.
Tétován tér vissza. Az udvaron újra csönd mindenütt. Először a Nő lakása előtt toporog, utóbb meggondolja magát, mégis a Tanár ajtaja elé megy. Benne több a bizodalma. Kopog, s amint kinyílik az ajtó, máris mondja, mint akinek beszélnie kell valakihez. Most már nyugodt, de ömlik belőle a szó. Mint aki fölszabadult, tán megszabadult a kény-szerű, maga választotta köteléktől. Keresi a szavakat, mint aki nem tudja, megkérdezheti- e, hogyan kérdezze meg, de aztán valahogy mégis kilöki: van Isten? Tétován, keresve a szavakat magyarázza, meséli elrontott életét, magányát, félelmét, vélt és igazi bűneit. S ez már a „megvilágosodás", a megtisztulás, a visszhangtalan jókeresés útja, amit Gobbi Hilda a macskahalál megrázkódtatásának sokkja után a megtisztulás, a segítő-kész élet iránti vágy hitével játszik el. Ahogy ösztönösen kutatni kezdi a jóság lehetőségeit, megvalósításának útjait, módjait, egyszerre változik meg sápítozó személyisége, s fordul át tán-még-lehetvalamit- tenni aktív, „alkotó" magatartásába. S tudnunk, éreznünk kell, és Gobbi Hilda ennek érzékeltetésében nagyon tisztán, pontosan fogalmaz: bármenynyire is naivak és primitívek a Vénaszszony útkeresésének formái, változatai, bármennyire is túlegyszerűsítettek önmaga kérdésére adott válaszai, mégis már a fölvetés is új minőséget, annak kutatását jelenti. Imigyen emelkedik a Vénasszony környezete fölé. Gobbi Hilda e viszonylatokban az ellentétekből formált érzelmekben és a naiv primitív értelemben teremti meg a Vénasszony alakjának teljességét. Azt az embert, aki a se nem jó, se nem rossz létezéstől, a sorscsapástól, a vinnyogó önsajnálattól, a gyűlölködő őrjöngéstől eljut a jó és rossz okát primitív „moralizálással" kutató és a jóság csöppnyi lehetőségét is szenvedélyesen vágyó és akaró magatartásig. Alakítása imigyen válik őrületig formált kitöréseiben éppúgy, mint helykereső csöndjeiben egyszerűvé és tárgyilagossá, szikáran tömörré.
Milyen egyszerű, őszintén örömteli találkozása a Sráccal. Ő az, aki nem sejt semmit, hogyan is gondolná, hogy a gyerek, akit egykor etetett, nevelgetett, akire épp most akarja ráhagyni vagyonkáját, bútorát, akasztotta föl a macskáját. Menynyire nem érti, hogy a szomszédok miért nem akarják aláírni a végrendeletét. Miért nem akar tanúskodni senki. Milyen naiv és ártatlan!
Biztosan ugyanígy csodálkozik akkor is, amikor ráemelik a baltát... S bizonyára nem érti, mi történik körülötte. Miféle világ az, amelyben két kamasz baltát emel egy öregasszonyra, miféle bűnökért lakozik ő ilyen undorító véggel . . . Aztán még egy utolsó jajkiáltás és bevégeztetett. A Vénasszony földi útja véget ért. S Gobbi Hilda úgy játszotta el ezt a sorstragédiát, hogy nem ez a brutális vég teremtette meg Vénasszonya tragikumát, hanem az az út, amelyet szemünk láttára végigjárt. Halála aligha ad számára és számunkra, nézői számára katartikus megtisztulást. Csak a valósággal való szembenézés s általa a tevékeny élet teremthet megtisztulást. Ezt sugallja Gobbi Hilda minden szava, csöndjei, minden gesztusa s játékának minden mozzanata.
A Srác: Varga Zoltán
„Bazmeg, a rohadt életbe" - a kifejezések természetes egyszerűséggel buknak ki a Srácból, miközben a szülői lakás ajtaján dörömböl, rugdossa az ócska bejáratot. Varga Zoltán rövidre nyírt hajú, üres tekintetű alakja szájából valóban természetesnek tűnnek a szavak. Figurájában, gesztusaiban megjelenésében semmi sincs, ami többet, más mondanivalót ígérne, miként a rockernek öltöztetett Vajdai Vilmos formázta Haver is ugyan-ezt a primitív, bamba agresszivitást sugallja. A Srác hazaérkezett. Lassan meg-tudjuk, három napra engedték el a nevelőintézetből. A Srác feszültséggel figyeli a ház lakóit, nagy hanggal, esetleg gesztusokkal leplezi zavarát. S ahogy már első ténykedésük az elembertelenedést, még inkább a ki sem fejlődött emberséget, az érzelmek teljes hiányát sejteti, úgy a Srác - Varga Zoltán legutolsó rezdüléseiben is pontos megfogalmazásában - egész figurája a kielégületlenséget, a szeretetlenséget, a sóvár szeretetvágyat, az elkeseredett kiszolgáltatottságot, az alacsony tudati állapot nem érzékelt, ám minduntalan szerepet kapó örökös hátrányát mutatja. Varga Zoltán teljesítményében szélsőségesen, durván, de a szavakban, szófoszlányokban, a kifejezésképtelenségben, a tartás nélküli mozgásban, a lelógó vállakban és esetlen kézmozdulatokban, a kifejezéstelen tekintetben, az arc vonagló játékában. Varga Zoltán éli a Srác alakját, nemcsak jelenét, a hazatérés tragikus napját a bérház udvarán, de egész múltját, élethistóriáját belesűríti jelenlétébe. És ez az életteljesség teszi különleges minőségűvé alakítását.
A Srác az Apával ül, beszélgetnek a maguk artikulálatlan nyelvén. Szavakkal, félbehagyott kifejezésekkel, összefüggéstelen mondatokkal. Mindegyik a magáét mondja, mindegyik létezésének kínjaival küzd. A fiú egyetlen vágya, hogy egy jó szót, kedves pillantást kapjon apjától. Dicsekszik azzal, hogy már „farkas" lett társai között, azután arról próbál beszélni, hogy tud már köszörülni. Aztán váratlanul ez a durva, nagy darab kamasz, mint egy kisfiú, elsírja magát: „Apu - itt akarok maradni - apu." Mennyi vágy, mennyi elfojtott szeretetéhség feszül a Srác szavaiban, vallomásában, milyen tisztító megkönnyebbülés lehet ez a váratlan kitörés. Ahogy ül apjával, ahogy fölnéz rá, már-már üdvözült mosollyal, amikor egy pillanatra úgy érzi, apja rá figyel, együtt érez vele, megérti szavait. Ez a tekintet kísér végig, marad feledhetetlen Varga Zoltán alakításában.
A szeretetvágy állandósult feszültsége, a személyiség öntudatlan primitívségének kínja táplálja a Srác agresszivitásban és látszólagos magabiztosságban kifejezett indulatait, amely pontosan és tisztán készíti elő a tragikus véget. Ez a legapróbb részletig kidolgozott, precizitásában is élő alakítás a létezéstechnika bravúrja: Varga Zoltán és a Srác nagyszerű találkozása.
A Nő és a Tanár: Bodnár Erika és Papp Zoltán
A kiúttalanság ábrázolatai. A kiúttalanságéi, mert ők ketten ebben a házban a látszólagos normalitás, a biztonságos középréteg képviselői. A Nő, aki dolgozik, munkáját hazahordja, és az biztonságos életvitelt nyújt számára. A Tanár az értelmiség - elképzelhetőleg jó tudású - képviselője. De a Nő mégsem él nyugodt életet. Létformája, életvitele, magánya vagy a magány elől férfitól férfiig menekülése állandó hisztériára készteti. Bodnár Erika azt a köztünk élő Nőt mutatja érzékletesen, hol fölényesen, hol riadtan, már-már könyörögve a segítségért, aki bármelyik pillanatban „kiborul". Úgy él sebeivel, sértettségeivel, félelmeivel és közönyével a „kiborulás" határán, hogy egy rossz szó vagy félmondat kivált-hatja a teljes összeomlást. Papp Zoltán örökké siető-sürgető Tanára az elvont humanizmus tehetetlenségének tökéletes mintapéldája. Ábrázolatában a vallásban, a filozófiában és az irodalomban eszményeket kutató, de a való életre azokat alkalmazni képtelen ember jelenik meg a maga szánalmas képtelenségeivel, lehetetlenségeivel. S nem veszi észre, nem akarja észrevenni, hogy a világban körülötte minden ellentmond az ő sebezhető idealizmusának. Játékában mindvégig ott bujkál az intellektus veresége a nyers és durva erőszakkal szemben.
Az Apa és az Anya: Vajda László és Csomós Mari
Lét és nemlét határai. Az Apa és az Anya - az alkohol sorsrontó állapotai. A még létező, még ha kell, ha muszáj, tán dolgozni tudó Apa és az alig létező, csak a delíriumban vegetáló Anya. A hőzöngő, ostoba, aki semmit nem akarásával, érzéketlenségével ölte ki a maradék emberséget családjából - az Apa, és a már semmit nem értő, semmiből semmit nem érző, a szakadék szélén imbolygó asszony - az Anya.
Vajda László, ahogy megérkezik lakásához, ahogy rámordul környezetére, ahogy nagy hangon hőzöng, ahogy szorongatja a pálinkásüveget, ahogy fiát fogadja, s ahogy alig hajlandó megérteni, mit akar a Srác - pedig ha odafigyelne, vagy csak egy pillanatra is megértené annak szeretetvágyát, ha csak egy másodpercre komolyan venné az érzelmeket, talán még megakadályozhatná a tragédiát - a teljes érzéketlenség, üresség megvalósított mintapéldánya egy jól ismert lumpenrétegnek.
S élete párja: az Anya, Csomós Mari alig néhány percbe sűrített színészi remeklése. Amint merev testtartással, üres tekintettel, bizonytalan, megkeményíteni kívánt léptekkel színre lép, alakjában ott hordozza a teljes emberi leépülést. Aztán közönyös, rekedt hangon megszólal, de a szavakat sem találja. Figurája szánalmasságában ijesztő és félelmetes - ismét csak a színpadi létezéstechnika legmagasabb foka.