Forgách András: A világszínvonalú semmi

Sean O'Casey: A kezdet vége - kritika

Tisztázandó félreértés: a Katona József Színházban bemutatott darabot nem Sean O'Casey írta - vélhetőleg jogdíjmegfontolásokból maradt neve magányosan a plakát tetején. A darabot a nyelvi leleményeiért Esterházy által több ízben is osztályfőnöki dicséretben részesített Gothár jegyzi - látens társszerzőként. Mivel mindkét változatot, sőt az angol eredetit is volt szerencsém olvashatni, itt most odáig fajulnék (kiindulva abból, hogy Gothár darabjában a férj attól tart, hogy hamarosan „hazakíméli magát" az aszszony), hogy ki merem jelenteni: O'Casey megelégedne egy „nyomán" szócskával is a neve után. A kezdet vége helyett esetleg a Bazi nagy kő az Odeonbancímetjavasolnám, ám ezzel kissé oktalanul előreszaladnék, mert azért nem olyan rossz ám ez az előadás, csak ki kell bírni, s miként a címben is jeleztem már: világszínvonalú. A két változat közti különbségre még kitérek.

Mi itt a világszínvonalú?

Mindenekelőtt a díszlet. Az embernek néha már azaz érzése, hogy a díszlet kedvéért mutatták be az előadást. Nincs semmi, amit ez a díszlet ne tudna, ebben a díszletben meghal a lehetetlen. Tűzhely és vízhely, plafon, padló, pince, padlás, ajtó, ablak, tetőablak, lépcső, létra, budi, kandalló, rivalda, bárzongora - minden befér ide: hihetetlen masszivitás, kézzelfogható és éteri, fantasztikus és valódi, érzéki és jéghideg. Kidolgozottságával a látás valódi iskolája: a kinagyított részletek (whiskysüveg, gomba, óra, oldalas) belesimulnak; a parányi mozzantok (zsilett, spulni cérna) felnagyítódnak; az oldalas megsül, a fagyhalálból kiolvadt hal ugrándozik, az öreg, lefűrészelt lábú fotel mintha öröktől fogva ott állna, a tér önhatalmúlag szervezi a cselekményt, ferde és billentett, gyönyör a szemnek. A látás iskolája: a színházi értelemben vett látásé, ahol a néző pupillája filmként vágja össze a történéseket nagytotáltól premier plánig.

Világszínvonalú itt a cuppantásra három ízben előkullogó fekete kutya is, aki oly negligens intelligenciával néz le az „ezerfejűre" és ezerszagúra, mint egy pecsétes szmokingot viselő libériás inas egy Csehov-darabban.

És világszínvonalúak a jelmezek is - hasonlóan a díszlethez, a szürke kimeríthetetlen árnyalataival; egyszerűség és kényelem, humor és funkcionalitás násza mindegyik darab - a fapapucsban nem vagyok biztos (ketté is tört az általam látott esten), bár szellemesen felidézi Brueghel Közmondások ját. Illetve biztos vagyok a fapapucsban is: azt akarták, hogy ott, azon a szent helyen nevessek. Szacsvay valamilyen szürke műanyag kohászruha-utánzatba bújt, ostort vett magához, és kicsoszogott a fapapucsában. Nevettem én is a többiekkel. Kaszálni, fapapucsban, őszi alkonyon? Ez egy barom. Azon nevettem, hogy ez egy barom. Hofi paraszti hülyeséget kipécéző alattomos poénjai ködlöttek fel. Egyébként O'Casey parasztjai is hülyék, hol itta probléma? Egyszerű: O'Casey parasztjai parasztok, nem kabarészínészek. Nem is némafilmhősök. Nem kiagyalt figurák (miként az orosz népmese műsorfüzetben közölt változatának hősei sem azok). Ha egy kiagyalt figura játszik parasztot, annak a vége csak az lehet, hogy egyik ragyogó mellékötletből zuhan a má- sik, még ragyogóbb mellékötletbe: akkor már kell a házba plafonról leereszkedő tornásznyújtó és a kandalló mellett egy tekerőkar (mely - kivételesen - az előadáson sem működött perfektül), az kell, hogy az illető a szappanhabos borotvapamacsnak támassza a konyhakőre szerelme fényképét, és a nyújtóról fejjel lefelé lógva, egy párnán nyugtatva fejét, összefont karral gyönyörködjön kedvese képében (miközben, ugye, végig fenn kell tartani azt az alapérzetet, hogy ezek parasztok, vidéki emberek, az O'Caseydarab eredeti logikája szerint).

Érdekes, hogy Lázár Katin nem fog a gothári átok: olyan súlyos és monumentális, ahogy kenyeret szel, tűzre rak fát, krumplit pucol, olykor - Presser és Selmeczi leheletfinom filmzenéjét követve - valami egyéb házimunkát abszolvál, vagy a roppant papírmasé oldalasból szel igazi oldalast, vagy egy művien néma kérdésre (Szacsvay a kandalló fölötti fekete táblára írja fel: „Mi lesz az ebéd ;" - ami később, Stohl keze alatt „Mi lesz a dallal?"-Iá lényegül át) hatalmas papírmasé gombát tép ketté és ejt egy fazokba - szóval Lázár annyira súlyos, hogy ez az urbanizált, megfilmesített díszlet se fog ki a valóságosságán. Háziasszony ő, súlyosságában is kiszolgáltatott. Ha őrá gondolok, érteni vélem, mivé is akart bővülni, bűvölődni ez az előadás (hirtelenjében a Stílusgyakorlat és a Godot-ra várva rémlik fel.)

És vannak itt még világszínvonalú ötletek is - mintha az lett volna a cél, hogy ezt az egyszerű történetet bizonyos ötletek eljátszhatóságának lehetőségéig bővítsék. Gondoljunk a Barry Derill (Stohl András) kezében kigyulladó villanykörtére és sokáig a sötétben világoló szem- üvegére. Vagy gondoljunk magára Stohl Andrásra, aki hihetetlen mutatványokat hajt végre, elképesztően é énekel (fenomenális, amit kifacsar magából; színészi nagydoktorit érdemel) - de valamiért púp gyanánt hozza be a hangszerét a kabátja alatt (Brueghel?), és valamiért vörös a haja, talán amaGothárbetoldás kedvéért, amelyik az eredeti „rombolás angyala" helyett a „rombolás vörös angyala"- ként aposztrofáltatja őt Szacsvay által. Nem tudom, miért vörös, és nem tudom, a „gorillából" mért lesz „fekete párduc", és nem tudom, mért kezdenek, főleg a darab harmadik harmadában olyan kültelkien rikoltozni hőseink („vaksi" helyett „lökött vaksi", és „szétkúrod nekem az egész házat", „ne idegelj itt", „kurva sötét van", „bazi nagy kő" stb.). Igaz, a fel-emlegetett Alice Laniganból már a darab elején „pöcegödör Alice" lesz, de ezt Lázár vehemens személyisége, dühödt anyaállathoz hasonló lépkedése a ferde Színpadon még hitelesíti: a fiúk kabaréoid megnyilvánulásainak vonulatában ezek a mondatok valahogy kilógnak a szájukból. Nyilván a stíltörés a cél - törjön tányér, korsó és stílus -, de talán mégse az, hogy végül ne legyen az előadásból stílustörésen kívül semmi?

De ezek csak tünetek, tünetei egy olyan irányú nyelvi és dramaturgiai beavatkozásnak, aminek következtében az ír szerző földszagú bohózata művivé és súlytalanná válik. Utálok fanyalogni, de ezt most kénytelen voltam kimondani. És adok is mindjárt egy fontos példát.

Barry érkezése így fest O'Caseynél: „Darry (a továbbiakban D): Fű! De nagyon sietsz, a mindenségedet, de sietsz. Barry (a továbbiakban B): Jöjj, te lányka, jöjj és adj egy csókot - hát te meg mit csinálsz itt? D: Nem látsz a szemedtől? Vedd le azt az okulárét, és nézd meg jobban. Nem akarok elpuhulni meg berozsdásodni - világos? B: Akkor meg szaporábban, barátom; feszüljön azaz izom; nem vagy ritmusban. D: Elállítódott, úgy látszik, a sebesség. Tedd meg már nekem, hogy közepesre állítod, aztán gyere, csináld te is. B: És mi lesz a számunkkal, amit a városházi koncerten fogunk elő adni? D: Gyere csak, öt perc az egész; annál jobban megy majd az éneklés."

Gothárnál ez a részlet így fest: „D: Odeon! De nagyon sietsz a mindenségedet, de sietsz. B : Darry, mi lesz a dallal, amit a városházi koncerten fogunk előadni? Hát te meg mit csinálsz itt? D: Ho? B: Itt... D: Mi? B: Nem. D: Mér? B: És? Fodrásznál. D: Nem. Üveget. B: Mi? D: Mé? B: Ja! D: Azér. Ja. B: Hát? D: Ne. Nem ne. Vak vagy? Vedd le az üveget, és nézd meg jobban. Nem akarok elpuhulni meg berozsdásodni - világos? B: Akkor meg szaporábban, barátom, feszüljön azaz izom. Ki a has, be a mell, ki a has, be a mell. Nem vagy ritmusban. D: Elállítódott, úgy látszik, a sebesség. Tedd meg már nekem, hogy közepesre állítod, aztán gyere, csináld te is. B: Darry, mi lesz a dallal, amit a város-házi koncerten fogunk előadni? D: Ho? B: Itt. D: Mi? B: Nem. D: Mér? B: És. Fodrásznál? D: Nem. Üveget. B: Mi? D: Mé? B: Ja. D: Azér. Ja! B: Hát? D: Ne. Nem, ne. Öt perc az egész: annál jobban megy majd az éneklés."

Mi történik itt? O'Casey-nél is a téboly felé haladnak a dolgok. Hősei ügyefogyottak, nem értik egymást. Gothár azonban nem hagyja ezt a kölcsönös értetlenséget megszületni - szétzilálja a dialógusok szövetét, de gyakorlatilag nem tesz a helyére semmit (ha csak azt nem, hogy például továbbgondol olyasféle motívumokat, minta petróleum, egészen a magnéziumlobbanásig). Bizonyos szavakat, bizonyos állításokat helyez oda nagy műgonddal („Odeon"), vagy áldialógust kreál érthetetlen makacssággal:

O'Casey:

„B: Egyébként most hogy van? D: Már majdnem elállt, de azért még vigyázni kell vele."

Gothár:

„B: Egyébként hogy van az orrod? D: Már beszáradt. B: Be? D: Már egészen száraz. B: Száraz? D: Száraz."

Amely mozzanat, meglehet, rájátszik a ragyogóan elővezetett jégtömb-etűdre (ismét Stohl bravúros mutatványa), de amely dialógusnak az égvilágon semmi köze sincs semmihez, az idő-húzáson kívül.

Gothár - ebben még tudom követni - szeretné szétoldani azt a nyelvi és szituációs couleur locale-t, amire O'Casey épít, mert „többet" kell mondania egyszerű népmesénél - ez itt nem vidéki művház, falusi muri, ez egy világváros első színháza, ahol a bemutató készül. Az oldás sikerül is, de a kötés már kevésbé.

Ezért adódhat az a furcsa helyzet, hogy éppen az a színész, akinek leginkább otthonosan kellene mozognia ebben a világban, hogy éppen Szacsvay (az ökonomikus telitalálatok mestere), aki annyira ismeri a műfajt, hogy lazán, csuklóból csinálja, éppen ő halványul el az előadás végére Stohl és Lázár mellett - valószínűleg, mert a rendező koncepcióját sikerült száz százalékig megvalósítania, és nemigen maradt belőle (mármint a színészből, az eredetiből) semmi. Otthonossága égeti ki alakításából az erőt. Hadarásai, motyorászásai bravúrosak - de gyengék. A másik kettő harcol, keményen küzd szerepéért, ezért kicsiholódik valami parázs - érzésem szerint a rendező ellenében.

Gothárt testközelből egy étteremben ismertem meg, ahol egész este azzal volt elfoglalva az asztal túlfelén, hogy borospoharakból piramist épített. Nem szólt hozzá a beszélgetéshez, órákon át makacsul csak az építményével foglalkozott: olyan ember benyomását keltette (akkor még nagy sikerei előtt volt), aki gátlásosabb annál, mint amilyennek látszik, és többet tud annál, mint amit tudni látszik. Ez az előadás is megerősítette bennem, hogy rettenetesen sokat tud (például a filmről és a színházról is), de mintha tudása nem irányulna személyes sorsra, annyira kilúgozódik rendezéseiből a személyes elem; csillogó építmények, produceri hőstettek, díszletbravúrok, az akarat és átütőerő emlékművei - csak épp nem tudom, mi van mögötte, de nem is ez a baj, hogy nem tudom, nem is az a baj, hogy megmegborzongok hűvösségétől (legerősebb emlé- kem még mindig a kaposvári Eltört korsó - erős előadás volt, tiszta munka, a démon kiszolgáltatottságának passiójátéka), inkább az, hogy technikailag egyre perfektáltabb menekülés az egész; az ötletek e takarják a lényeget? a semmit?

Ascherral az egyik nyugat-berlini Theatertreffenen közös élményünkről számoltunk be egymásnak. Addig csak a Theater heute hatásos fotóin szemlélhettük a német színházat, most szembesültünk a valóságával: a fotók létrejöttek a szemünkben előadás közben, a díszletek, a jelmezek ragyogóak voltak, csak épp előadás nem volt a fotók mögött: egy fotogén színházi kultúra jött létre (ez sem jelentéktelen eredmény), az effektusok tökéletesen a helyükön voltak: csak éppen előadás nem volt. Ha ezt utol kellett érni valaha, most sikerült.