Csáki Judit: Nesszosz vére
Szophoklész: Trakhiszi nők - kritika
A fehér selyemmel bélelt tér hátrafelé erőteljesen rövidül, kisebbedő ablakkeretek - előttük-mögöttük járás - végtelenítik Héraklész és Déianeira palotáját. Már amennyire palota ez - oldalt frizsider, kólát kap ki belőle, aki megszomjazik. A tér bélése a dráma kibomlásával kétszer is megváltozik: először vérvörös, aztán gyászfekete.
Gothár Péter erős, mindazonáltal kortalan díszletéhez hasonló és fantáziadús jelmez társul: Kovács Andrea a Kart, azaz a trakhiszi nőket fekete zakóba, hozzá alsógatyába öltöztette, a Hírnöknek sárga kalapot nyomott a fejébe. És ha ehhez hozzávesszük, hogy a trakhiszi nők közül kettőt férfi - Elek Ferenc és Mészáros Béla - játszik, valamint hogy a Dajkát alakító Szirtes Ági az elején kályhaezüsttel (szürke?) lefújva, hajában csavarókkal egy dobozban cigarettázik és keresztrejtvényt fejt, látjuk: Szophoklész drámája, a Trakhiszi nők a mába katapultált.
És lett belőle: utolsó jelenet egy házasságból. Karsai György és Térey János fordítása megannyi semlegesnek ható mai fordulatot használ - így aztán megtarthatja az istenek árnyékában küzdő és szenvedő emberi népséget.
Gothár számos filmes - avagy hangsúlyozottan teátrális - megoldással erősíti ugyanezt a hatást (tényleg: az egyik legjobb filmrendező miért is nem rendez filmet már évek óta?): a Kar mozgatása, dalai, a beszédmód olykori eltorzítása (és tolmácsolása) is a magasztosság ellen dolgozik.
Mi történik itt? Héraklész odahagyja otthonát, holmi államügyekben szólítja messze a dolga; felesége, Déianeira hűségesen és szerelmesen várja, legföljebb az tűnik föl neki, hogy másfél éve eltávozott férje ezúttal valami "végrendeletfélét" hagyott hátra, ami addig nem volt szokása. És a nép, a trakhiszi nép már susmorog; hamarosan tudhatni, hogy Héraklész csapodár volt, csak azt nem még, hogy mennyire. Az előadás egyik legjobb jelenete, amikor a Hírnök és Likhasz (ő is hírhozó) a nagyobb jutalom reményében hazugsággal vádolja egymást az asszony előtt: az egyik ablak kivágásában látunk gyorsított, majdnem-animációs filmes jelenetet. Lengyel Ferenc és Kocsis Gergely mélyértelmű, elgondolkodtató, parlamenti allúziókat keltő szópárbaja...
Aztán meghozzák Héraklész szeretőjét, Iolét, a hamvas és hallgatag lányt - Ónodi Eszter Déianeirája ekkor nem hatalmas-görögös haragra gyúl, hanem elbizonytalanodik és megrendül; népe tanácsát kéri, mit tegyen most. A nép sumákol - mi mást... Iolé hallgat; Ubrankovics Júlia e néma szerepben a helyzet és a figura számos árnyalatát képes megmutatni. Ónodi modern asszonya nagy erőfeszítéssel lenyomja saját torkán a megcsalattatást - és férje szerelmének visszaszerzését célozza meg. Nincs benne gyűlölet; szeretés van, négy nagy gyerek van, hosszú múlt van, középkorúság fenyegető réme van - és fegyelmezett kétségbeesés.
A Nesszosz vérébe áztatott ingről azt hiszi, valamiféle szerelmi vajákosság, amitől visszatér a hűtlen férj - ez az ő tragikus tévedése. A Kar legalábbis cinikus kétértelműséggel lendíti előre a történetet - meséli és kommentálja, gesztusban pedig leginkább kontrakarírozza: sopánkodik és pletykálkodik. A vész hallatán akkurátusan vörösre festi a falakat - később, annak rendje és módja szerint feketére. A népnek egyenként jelleme van: Rezes Judit például nem bírja a vért, Jordán Adél készséges semmitmondó, Elek Ferenc tohonyán sürgölődik, Mészáros Bélának szótolulása van.
Az apja után menesztett fiú rossz hírekkel tér meg - Kovács Lehel úgy átkozza anyját, mintha nem ő dekkolt volna másfél évig teljesen érdektelenül egy dobozban a kötött kék sapkájában: hivatására, szerepére ébredt. Ónodi Déianeirája ott, előttünk válik halálra, tíz körmével tépi föl a barna csomagolópapír padlót: alatta vérvörös. Mikor végighallgatja fia feldúlt beszámolóját apja szenvedéseiről - szó nélkül távozik, egyenest a halálba. Ebből a gesztusból is hiányzik a direkt pátosz, az emelkedett "vállalás": a következtetés van levonva.
Héraklész érkezik, haldokolva - nagy, vízszintes bábu. Hajduk Károly színháziasan elhörgi dühét, majd mire a nettó szenvedésre, a halál előtti totális megsemmisülésre kerül sor, már látjuk: nagy, despota ember végzi itt pocsékul. A félpucér Iolé szerepe, hogy szereptelen tárgy: puszta léte csupán ürügy, homályba vész.
Héraklész utolsó parancsával még akkurátusan tönkreteszi az anyjával kapcsolatos igazságtalanságára időközben rádöbbent fiát; az még csak hagyján - és utaljuk az eutanáziaviták körébe -, hogy a segítségét követeli szenvedése végjátékában... A fiút, Hülloszt játszó Kovács Lehel csökkentett üzemmódú kiborulásának ritmusát - egy szépen fölépített alakítás végén - inkább a düh diktálja, mint a fájdalom; kivált, amikor értesül apja utolsó diktátumáról: azért kell feleségül vennie Iolét, hogy a lány "érintése" családban maradjon.
De ez már legyen a következő nemzedék problémája. Én beérem egy házasság utolsó tragikus napjával, megrendülésemet fokozza az istenadta nép. Rémes.
Magyar Narancs XIX. évf. 11. szám - 2007-03-15