Csáki Judit: Az agancsos fogas
Henrik Ibsen: A vadkacsa - kritika
Kérdés, hogy nagy effektekhez, tűzijátékos durrogáshoz, felszínes és felszíni hatáshoz szoktatott mindennapjainkban van-e még szemünk arra, hogy észrevegyük az első felvonásban a díszlet egyik kevéssé látványos darabját, a kis agancsos fogast oldalt...
Ibsen drámájának számos lehetséges intonációját tekintve - a schilleritől a csehoviig, mondjuk, egyszerűsítve - csöppet sem meglepő, hogy Ascher Tamás rendezése az utóbbi felé hajlítja a művet; elemzésével nemcsak a figurákat világítja át, hanem a sebzett szárnyú vadkacsát is oda teszi, ahová mai percepciónk szerint való: a szimbólumfiókból az analógiafiókba. A lélektani motivációk részletes analízise, aprólékos kidolgozása a bemutató idején nem is a kétdimenziós röntgenképpel, hanem a komputertomográf rétegképeinek alaposságával mutatta meg, miről van itt szó. Hozzáteszem: a hús-vér ember takarja, fedi ezeket a képeket - az alakítások egymáshoz csiszolódásával, a jelenetek összeolajozódásával még inkább fedni fogja, és ez használ majd az előadás dinamikájának.
Kúnos László fordítása nemcsak mainak hat, hanem a közbeszéd fordulataival él - ez is segít abban, hogy jelen idejűnek érezzük, ami az; ez esetben Ibsen darabját. A múltbeli hazugságra épülő konszolidált jelen, az önáltatással működtetett túlélőreflex és a kimondó-megmondó emberek pusztításba torkolló "tolakodó világboldogításának" harcában mindkét fél halálra van ítélve. Csak akinek már nincs veszítenivalója: Bezerédi Zoltán alkoholista, lepukkant Relling doktora látja ezt tisztán (miközben földereng benne egy másik orvos, Csebutikin).
Khell Zsolt díszlete ugyanúgy mutatja az elemzés mélységét - Ekdal padláslakásának hatalmas tere teli van a hétköznapok jellemző kellékeivel -, mint Szakács Györgyi megrendítően jellemző jelmezei (hogy csak Haumann Péter öreg Ekdaljának nyikorgó cipőjét vagy Fullajtár Andrea Ginájának nyakig zárt rózsaszín köntösét és hozzá a piros papucsot említsem, és utaljak Fekete Ernő Hjalmarjának zakó alá gyűrt mellényéreÉ). Apróságok ezek, akárcsak Máté Gábor mozgásának olykori tétovaságai, amelyek az idősebb Werle látászavarát jelzik. Vagy mint az első felvonás nagy apa-fiú dialógusának koreográfiája: az apa ül, a fiú áll, járkál és hadonászik, és ez sokkal több, mint a természetes hierarchia megmutatása.
A múlt bűneiben itt mindenki tettestárs - egyedül Gina lánya, Hedvig nem tett semmit; vele csak megtörtént, hogy nem Ekdal, hanem Werle az apja. Az idősebb Werle tönkretette az idősebb Ekdalt, egykori üzlettársát - azóta is gőzerővel, körültekintően kompenzál. Az idősebb Ekdal szemellenzőt növesztett a világra, és alkohollal béleli a múló időt. A fiatalabbik energikus önáltatással, teátrális önsajnálattal és a családja iránti őszinte szeretettel leplezi zavarát a világ dolgaival kapcsolatban. Gina - Werle egykori szeretője és Hjalmar felesége - élete egyetlen kétségbeesett rendteremtési és rendfenntartási mánia: örökös vezeklés. És akkor jön az ifjabbik Werle, alászáll a hegyről, ahol magányos elmélkedéssel és intenzív semmittevéssel töltötte az időt - és súlyos frusztrációjára kegyetlen gyógymódot talál: mindenkit tönkretesz. Kimondja és kimondatja az igazat.
A Katona társulata ismét remekel - színészi-színházi anyanyelvén beszél, persze. Fekete Ernő alakításában Hjalmar nemcsak narcisztikus hólyag, hanem a lányát imádó gyöngéd apa is, akitől idegen a forszírozott viviszekció, összeomlása totális, végleges. Haumann Péter sertepertélésbe, sietős léptekbe, még sietősebb fecsegésbe fojtja, hogy az idősebb Ekdal mindent tud, de semmit nem akar tudatni. Máté Gábor Werléjében kényes egyensúlyt mutat a rossz és a jó; a súlyossá formált alak súlyos terheket cipel, és olykor vaksin botorkál. Bodnár Erika Sörbynéje ugyancsak sokat tud, de vállrándítással lép át rajta; mindazonáltal tényleg ő fogja ápolni a megvakult idősebb Werlét valamikor...
Egyszerűen tökéletes Simkó Katalin színpadi létezése a kislány Hedvig szerepében: minden gesztusa, még a szembaja is természetes, hiteles; és látjuk benne a kétségbeesett bátorságot, amellyel megöli magát. Keresztes Tamás játékában Gregers Werle vonzó gerincessége és elutasítása a könnyű és érdemtelen érvényesüléssel szemben csak fokozatosan vezet át a figura szörnyűséges, monomániás, pusztító világmegváltó ambícióiba, ez a fokozatosság, az árnyalatok gazdagsága az alakítás kulcsa: a nyársat nyelt, merev alak úgy őszinte, ahogy van.
Rajkai Zoltán Molvikja az arcára merevült részeg vigyorral éppen úgy fontos eleme a tablónak, mint Szacsvay László bennfentes, uraskodó inasa.
És Fullajtár Andrea Ginája: némán és beszéddel, mozdulatlanul és a padlót törölgetve figyel és fülel a nehezen megteremtett világot fenyegető veszélyekre. Aggodalmát cselekvéskényszerbe fojtja, de nem tudja nem tudni, hogy minden összeomlik. Beharapott szájjal, megroggyanva kulcsolja át halott kislánya térdét.
Nincsen katarzis, sem megkönnyebbülés, sem megtisztulás. Meghalt egy gyerek - kit érdekel már a sebzett vadkacsa. Az előadás vége hangos zenébe fúl (nem katonazene!) - ez nyeli el a feldühödött Relling és a cinizmusba merevülő Gregers Werle szópárbaját.
Magyar Narancs XIX. évf. 05. szám - 2007-02-01