Mészáros Tamás: „Az ember nem élhet irgalom nélkül”

David Hare: A titkos elragadtatás - kritika

Viszolyogva hallgatom-olvasom mostanában, amint némely szakmabéliek át-élten fejtegetik, hogy ma Magyarországon már nem kell politikai színházat csinál-ni, hogy elég volt az aktualitásból meg a publicisztikából a színpadon, hogy végre eljött az idő, amikor a tisztán emberi drámákkal foglalkozhatunk. Ez a szenvedel­mes érvelés azért veszélyes, mert megejtően jól hangzik, noha nem igaz. Nem igaz ugyanis, hogy a politika száműzhető az emberi drámák világából, hiszen — bármily furcsa is ez olykor — a politikát emberek csinálják. Nem igaz, hogy a jó színházra valaha is jellemző volt az aktualizálás meg a publicisztikus hangvétel — ha ezek mégis eluralkodtak, akkor vulgáris előadások jöttek létre —, de igenis jellemzőnek kell lennie a jó színházra az időszerűségnek, mégpedig egy mélyebb értelemben. Nem a napi hírek, nem a legfrissebb közéleti anomáliák és nem is az éppen ismerős politikai sakkfigurák szintjén.

Hanem valahogy úgy, amiként például David Hare műveli a drámaírást; éppen­séggel egy olyan „boldog” országban, ahol a demokrácia igazán elég régi ahhoz, hogy a művészet meg a politika akár el is válhatnának egymástól. De nem teszik. És valószínűleg éppen azért nem, mert ott a demokrácia már olyan régi. Angliában már tudják, hogy a társadalmi pluralizmus nem azt kívánja a színháztól, hagyjon fel az állásfoglalással, hanem épp az ellenkezőjét. Hare „állásfoglalása” persze nem úgy értendő, hogy mondjuk a munkáspárt színeiben megtámadja a torykat. Nem azzal foglalkozik, hogy elítélje a fejadót vagy bírálja a kormány szociális koncepcióját.

A titkos elragadtatás szereplői olyan emberek, akik mindannyian valamilyen kapcsolatban vannak a politikával; Marion államtitkár a konzervatív kabinetben, férje a Keresztény Üzletemberek elnöke (bár, mint hagsúlyozza: őt nem érdekli a politika), Isobel pedig — Marion testvére —, akinek valóban semmi köze a politikához, azért kerül mégiscsak annak hatókörébe, mert a konzervatívok ideológiája áthatja az üzleti életet, amelyben ő is érdekelt. Hare kivételes erénye — és ezt az angol kritika is hangsúlyozta —, hogy természetes egységben szemléli az úgyneve­zett privátszférát meg annak társadalmi közegét. Egyáltalán nem próbál úgy tenni, mintha a kettő különválasztható lenne; sőt, egyenesen azt mutatja meg, hogy nem a politikai álláspontok, irányultságok határozzák meg az emberek magatartását, hanem ellenkezőleg: Hare figurái a maguk természete, lelki alkata, intelligencia-szintje szerint választanak a politikai palettáról.

Marion, a környezetvédelmi államtitkár nem elsősorban politikai nézeteiben konzervatív. Amit és ahogyan képvisel, az nála egy pszichés beállítódás függvénye; gyerekkora óta irtózik az úgynevezett emberi tényezőtől, rémülettel tölti el, hogy nem érti mások érzelmi reakcióit, állandóan fél a „többiek” lelki bonyodalmaitól. Marion számára az élet célirányosan megoldandó feladvány, a világ átláthatóan irányítható, és az emberek érdekviszonyaik szerint kezelhetők. Magyarán szólva ez az a típus, amelyik a legkevésbé sem fogékony az olyan elvont kategóriák iránt, mint amilyen a morál. Egyszerűen nem érti, miről van szó, ha a környezetében bárki kívülhelyezkedik a gyakorlatiasság „eszmekörén”.

hogy az empátia nem az akaraton, hanem a képességen múlik, arra jó példa Marion férje, Tom, aki igazán szeretne közel kerülni valami magasabbrendűhöz, és azért mindent elkövet, hogy „Jézus legyen a barátja”. De Tom a vallásosságba viszi bele ugyanazt a kisszerű pragmatizmust, amit Marion a politikában képvisel. Az isteni gondviselés a keresztény üzletember gondolatvilágában azt jelenti, hogy a bedöglött autójához a véletlen folytán kézre esik a megfelelő pótalkatrész.

Hare gyilkos iróniával boncolja fel ezt a valójában mindig szorongó és ezért állandóan kompenzáló emberpárt, akik agresszívebben vagy szelídebben, „ideák” vértezetében vagy anélkül, de mindketten a gátlástalan önérvényesítés apologetái. Szerencsére A titkos elragadtatás szerzője jobb író annál, hogysem pusztán egy politikai trend veszélyét látná ebben a jelenségben. Nem; az emberi mentalitástól tart, azoktól a lelki szegényektól, akik aztán megtalálják a maguk ideológiai platformját.

Harc nem politikai ellenfelet állít velük szembe, mert nem pártok drámáját írja. Isobel egyébként sem ellenfél, csupán egy „másként érző”. És Isobel nem áldozata Marionnak és Tomnak, csak kiszolgáltatottja. Azért lesz kiszolgáltatott, mert ösztöneiben hordozza a jót. Ami egyszerűen azt jelenti, hogy Isobel morális mércéket keres az emberi kapcsolatokban. Ha úgy tetszik: idealista.

Az ő alakja a legérdekesebb. Divatjamúlt figura a modern drámában. Az úgynevezett tiszta ember. Egy valószerűtlen lény; mert valószerűtlenül segítőkész, könyörületes és őszinte. Erre mondjuk: olyan szép, hogy nem is lehet igaz, és a modern dráma nem az eszményivel, hanem a valódival foglakozik.

Furcsa módon A titkos elragadtatás mégis realista mű. Isobel nem szent — „csak” egy ember, aki ismeri a részvétet, és aki nem tud napirendre térni afölött, ha csalódnia kell abban, akit szeret. Isobel átélt értékrend szerint él, és képtelen az őszintétlenségre. Amikor azt mondja, hogy „számomra fontos a stílus”, nem a külsőségekre gondol, hanem úgy érti: fontos mindaz, ami a másik ember lényéből megnyilvánul. Isobel kétségkívül ritka jelenség, de létező — hiba volna a figurát azzal eltartani magunktól, hogy a drámaírót magát is idealistának avagy romanti­kusnak nevezzük, csak azért, mert nyilvánvalóan egy morális princípium megte­remtése volt a szándéka. Már Dosztojevszkij azt írta aBűn és bűnhődésben, hogy „Az ember nem élhet irgalom nélkül”. Hare ebben az értelemben — ha úgy tetszik — igazán keresztény szellemiségű színművet alkotott, olyat, amelynek elfogadásá­hoz még vallásosnak sem kell lenni.

Isobel mai vértanúsága persze lehet zavarba ejtő, ha szimbolikus értelmet keresünk benne. Azt hiszem azonban, hogy sem a darab, sem Isobel alakja nem szorul rá erre. Isobel sorsa legfeljebb annak példázata, hogy a szilárd belső törvénnyel élő ember mennyire védtelenné lesz azokkal szemben, akik a maguk belső káoszát igyekeznek ráerőszakolni a környezetükre. Katherine és Irwin végtére is egyformák a gyengeségben, és épp ezek a szétesők, depressziósok és öngyötrők azok, akik oly gyakran az egészségeseket pusztítják el.

A dráma igazán drámai igazsága, hogy Isobel nem a Marion-féle, mégoly kártékony, érzéketlen józanság áldozata lesz, hanem éppen azé az emberi anar­chiáé, amitől Marion „konzervativizmusa” annyira retteg. Hare darab jának mi-nőségét a bonyolultsága értékeli fel: a konzervatívok félelme a kiszámíthatatlantól egyfelől a realitás, másfelől azonban a darab nem hagy kétséget aziránt, hogy a Katherine-ok és az Irwinek „kiszámíthatatlansága” — vagyis a személyiség össze-omlása — nagyon is kiszámíthatóan következik be abban a farizeus világban, amelyet a Marionok és Tomok teremtenek.

A Katona József Színház előadása — ne beszéljünk mellé — a legmegfelelőbb pillanatban közvetíti nekünk Hare memento moriját; ebben a világban, ahol egy látványos értékválság után, az „új értékrend” létrehozása címén mind fenyegetőbb az álszent immoralitás. Zsámbéki Gábor rendezése nagyon pontos, mert sem a naturalizmus, sem a felstilizálás csábításainak nem enged. A valóságos életet látjuk színpadán, de színházi megfogalmazásban és átfogó, határozott szemlélet-módban. Az előadás a morális állapotok látlelete, de sohasem csúszik morálpré­dikációba, és ez a színészi alakításokat és az egyes helyzeteket is majd mindig átható iróniának köszönhető.

Zsámbéki a nyíltszíni átdíszletezés ismétlődő aktusát is arra használja fel, hogy kizökkentse a nézőt a „túlzott” átélésből; a szándékosan zajos bútortaszigálások s a munkások hangsúlyozott jelenléte csak részben magyarázható azzal, hogy a szereplőkkel többnyire költözködések előtt vagy után, valamiféle átmeneti szituá­cióban találkozunk. Zsámbéki számára fontosabb, hogy az Antal Csaba játékteré­ben zajló rendezkedés amúgy brechtiesen „elidegenítsen” — ám ezt fölösleges hókuszpókusznak vélem, inkább zavar, mintsem működik. A rendező nyilvánva­lóan kerülni akarja a naturalista előadás látszatát, aggodalomra azonban semmi oka, mert jóllehet, a dialógusok természete csakugyan megtévesztő, a figurák megformálása és az egész drámaszerkezet azonban túllép a naturalista technikán. Ezt legjobban a színészi játék igazolja, amelyben a szereplők pszichés folyamatai-nak stációi oly kérlelhetetlenül kirajzolódnak.

Ahogyan Udvaros Dorottya Isobelje végigjárja a tökéletes önazonossághoz ve­zető utat, a többiek úgy „bontják le” magukban mindazt, ami karakterüket még összetartotta. Udvaros szelíden, kitartóan, makacsul halad a beteljesedés — ha a darab címe által is sugallt vallási terminológiával élünk —, a megváltás felé; gesztusai egyre takarékosabbak, egész lényét mindinkább áthatja a sorsvállalás aszkézise. Közben Básti Juli vibrálóan erőteljes Katherine-je fokozatosan mállik szét, végül még a lázadó jogos gőgjét is elveszti. Básti alakításának izgalmas talánya, hogy a „bűnsegédi bűnrészességben” mennyiben mozgatja tudatos gonoszság, s mennyiben csupán a pszichopátiás kényszer. Marion — Bodnár Erika — nemkü­lönben totális vereséget szenved: Isobel halálának befejezett tényét már nem lehet az ésszerűség vonzó demagógiájával meg nem történtté tenni. A tragédia kívül reked az ő illetékességén, s az, hogy egyáltalán bekövetkezhetett, Bodnár Marionja számára kétségbevonhatatlanul bizonyítja a világ kiismerhetetlenségét. Tommal együtt vesztik el eladdig sikerrel „önszuggerált' fogódzóikat — Balkay Géza egy jóindulatú párttitkár kései kiábrándultságával kénytelen leszögezni, hogy megla­zult a kapcsolata Jézussal. Balkay pazar korlátoltsága mindvégig ijesztő; lám, ilyen alapokra épül a társadalom.

A fiatal, színészi alkatában menthetetlenül nimolista Ternyák Zoltánnak nem való igazán Irwin szerepe; mindjárt az elején túl sokat árul el a jellem várható deformálódásáról, s ha az alak eleve rejtettebb lenne, érdekesebb volna talajvesz­tése is. Mindazonáltal Ternyák igen érzékenyen játszik, és a második részben s kivált utolsó jelenetében hiteles. Egy szenvedő ember, aki árulást követett el az ellen, akit szeretett, és ezt nem tudja megbocsátani neki.

Bertalan Ágnes pompás titkárnője az államtitkár asszonynak. Ez a Rhoda a stréber, csízmosolyú szervilizmusával, dermesztő ízléstelenségével és mindenre kaphatóságával maga a mindenkori, megtestesült „kormányzati szféra”.

1991. május