Mészáros Tamás: Örülj, hogy színházban élhetsz...

Spiró György: Az imposztor - kritika

A színpad körbejár. Mármint a vilnai lengyel színház színpada, valamikor az 1810-es évek második felében. A szemünk előtt forog; látjuk hátulról, oldalról, elölről. Látjuk üresen — amint betántorognak a már reggel részeg díszletmunká­sok —, majd látjuk rajta próbálni a színészeket, azután a kulisszák mögötti intermezzókat, az egyik proszcéniumpáholy belsejét, s végül látunk egy részletet a produkcióból is. ATartuje-ből — ahogyan Boguslawski úr, a Mester vendégfel-léptével a jeles társulat előadja, különös tekintettel a színházát jelenlétével meg-tisztelő cári Gubernátorra, abban a reményben, hogy az est sikere nagymértékben hozzájárul a megszállók és megszálltak közötti megbékélés folyamatához.

Moliére darabja ugyanis kiválóan alkalmas az alattvalói lojalitás kifejezésére. Hiszen tudjuk: az uralkodói igazságosság az, amely a tisztes Orgon bizalmával oly rútul visszaélő álszentet váratlanul leplezi. Kazynski, a vilnai társulat direktora tehát úgy gondolja, ha a napkirályi gondviselést gátlástalan, ám határozott utalás­sal I. Sándor cár éleslátásával helyettesíti be, akkor a talpnyaló előadás meghozza színházának a rég kérelmezett dotációt.

Akik olvasták Spiró György nagysikerű regényét, Az ikszeket, azok alighanem már ennyiből is felismerték, hogy a szerző nem prózáját ültette át színpadra, csupán főhősének, Boguslawskinak, a lengyel színészet nagyságának egyik lehet­séges kalandját. És ezt nagyon helyesen tette így, mert a regény szövevényes cselekménye aligha kelt volna drámai életre, viszont kétségtelen, hogy mind a történelmi korszak és helyszín, mind a legendás Mester alakja színpadra kíván­kozott. Az imposztor tehát Boguslawski vilnai csínytevésének története. Pontosab­ban: annak a drámai szükségszerűségnek az ábrázolása, ahogyan az eleven legenda, bármily megkopottan, fáradtan, akár feltett szándéka ellenére is, de kénytelen „rendeltetésszerűen” működni.

Boguslawski, Thalia lengyel főpapja már öreg, eltörődött, meglehetősen anya­gias realista; varsói színházát el kellett adnia, nevéből, múltjának visszfényéből él. A zömmel lengyelektól lakott Vilnában például — a Szent Szövetség aláírói Litvániát Oroszországhoz csatolták — még el tudja adni magát. Eredetileg saját operájában kellene fellépnie, de ahelyett— legnagyobb meglepetésére — a cenzúra aTartuffe-öt engedélyezi. Ha a Mester egyetlen próbával vállalja most Vilnában az esti előadást, a régi álom valóra válhat. A kiégett s a jelek szerint meglehetősen cinikus vénembert azonban egyedül a pénz érdekli: a csőd szélén álló társulattól is kizsarolja alaposan felsrófolt gázsiját. Úgy tűnik, semmit sem akar, csak a pénzt, és a direktort sem érdekli más, csak menjen le a meghirdetett előadás.

De hát az amúgy kiábrándító, vénülő Boguslawski művész. És amikor próbálni kezd rutinszerű teatralitással ágáló partnereivel, nem tudja megállni, hogy ne legyen zseniális. Feltárja a szituációk és mondatok mögöttes értelmét, kielemzi Tartuffe bonyolult személyiségét, kapcsolatait, és felfedezésszámba menő, pontos instrukciókat ad kollégáinak. A szellem elszabadul a palackból — s a direktor, aki ugyan nem képes felfogni a Mester nagyszerűségét, azt az egyet mégis világosan látja, hogy ez a Tartuffe nem lesz az a Tartuj e, amit elvárnak. Leállítja az elemző próbát, és elrendeli az egyszerű szövegfelmondást.

Spiró darabjának ez, vagyis a második felvonás az erőssége. Nem azért, mert itta mindig élvezetes „színház a színházban” játékot láthatjuk. Hanem azért, mert itt érik be az első felvonásban előkészített szituáció többrétegű drámaisága. Először is Spiró kiválóan tudja megmutatni, mi a különbség igazi színház és üres retorika között. És ehhez a demonstrációhoz nélkülözhetetlen Major Tamás, a Mester, akinek a szerző művét ajánlotta. Amit ő ebben a felvonásban csinál, az nem egyszerűen tehetség kérdése. Szerepét tulajdonképpen sok érdemes színész eljátszhatná; de ki volna rajta kívül olyan hiteles személyiség, akitól ennek a Moliére-interpretációnak a magyarázata, majd azonnali megmutatása elfogadható lenne? Major nemcsak szuggesztíven rendezi előttünk Boguslawski Tartuje-jét, de meggyőzően bizonyítja is a tételeit: amikor például azt állítja, hogy Tartuffe monológja Elmirához valóban őszinte szerelmi vallomás, akkor megtörténik egy kis színházi csoda. Major—Boguslawski csakugyan olyan perzselő, hogy egy pilla­natra nemcsak fiatal partnerét, Kaminskát vonja bűvkörébe, hanem minket, nézőit is.

Spiró színházi szituációja pedig egyszeriben kitágul. Arról szól immár, hogy a gondolat, sőt: a gondolkodás igénye milyen gyorsan és veszedelmesen kavarja fel a legállóbb állóvizet is. Ezek a „nemzet napszámosai” színészek, akik között mindenféle akad — fásult és iszákos, tapasztalatlan és ripacs, jobb sorsra érdemes és dilettáns —, egyszerre kinyílnak, és szinte tehetségesek lesznek. De még a legostobább rutinié is legalább használhatóvá válik. Vagyis a közös munka értelmet nyer, és értelmezhetővé lesz. S ezt a fertőzésveszélyt ismeri fel az okkal gyáva direktor. Ekkor Major hirtelen lebénul, lélektelenül darálja a szövegét, ahogyan kérik tőle, amiért megfizetik. Látnivaló: elhatározta, hogy „odakeni” majd az esti előadást és kész.

Ám a próbán egyszercsak fény derül Kazynski direktor nagy slusszpoénötletére: amikor Tartuffe-öt a rendőrtiszt letartóztatja, hátul gyorsan beforgatják a cár képét a címersasokkal. A szereplőknek pedig le kell térdepelniük, és karjukat esdőn széttárva a Gubernátor páholya felé kell fordulniuk. Kürtszó, függöny. Ez tehát a terv, amelyet egyébként maga a Gubernátor hagyott jóvá. Majornak itt a felvonás végéig van néhány néma perce. Nem kapott Spirótól szöveget rá — s ez jól is van így —, de el kell játszania, hogy ez az a pont, amikor a művészetról már lemondó Boguslawski elszánja magát — legalább egy akcióra. A botrányra, amit nem akart, a nagy tréfára, amihez nem volt kedve. Önmaga nemzeti nimbuszának „felmele­gítésére”, ha egyszer nem érték be annyival, hogy feladta a tehetségét. Major némán ül a színpadon, arcán egy groteszk Muszáj-Herkules elszántsága.

A Katona József Színház előadásában Az imposztor harmadik felvonását terheli egy hatáselemzési hiba. Meglehet, egyszersmind dramaturgiai megoldatlanság is; érdemes volna a problémával a gyakorlatban tovább foglalkozni. Azzal tudniillik, hogy Boguslawski nagy trükkje, méltó bosszúja — a Tartuj e előadásának szüne­tében feljelenti a Gubernátornál azt a színészt, aki a rendőrtisztet játssza, s így a lefogott nem tud a darab végén annak rendje-módja szerint megjelenni a színpa­don — a néző számára nem eléggé nyilvánvaló. Hiába készítette elő ezt a csavarást hosszan az előző felvonás, mégha megértjük is, milyen kínos, amikor Tartuffe — ahelyett hogy bilincsbe kerülne — diadalmasan vigyorog a cár képe előtt, a gonddal felvezetett poén mint látvány, nem hat. Legalábbis elementárisan nem. Ennek több oka lehet: nekünk például I. Sándor képe nem jelent, csak jelez. És miránk hiába akarják kiosztani a vilnai publikum szerepét, mi csak úgy tudunk viselkedni a nézőtéren, mint Spiró darabjának és nem mint Boguslawski Tartu(fe-jének kö­zönsége. Elképzelhető, hogy a harmadik felvonás ötödik — tehát a Tartu, ffe előadásának — jelenetét nem csupán átrendezni, de talán kihúzni sem ártana.

 

A következőkben amúgy is értesülünk a történtekről, s bár ez a látszólag kevésbé színszerű megoldás — vagyis az, hogy csak a színészek elbeszélése, a botrányt követő pánikhangulat közvetíti számunkra a Mester bravúrját —, nem tudom, valójában nem lenne-e hatásosabb.

HiszenAz imposztor nem attól jó dráma, hogy elénk tárja magát a Boguslawski szülte skandalumot. Sokkal fontosabbak már taglalt előzményei, illetve a követ­kezmények. Spiró ismerős, eleven figurákat szembesít a Boguslawski-mítosszal, mi több: a Mester is önmagával. És a Katona József Színház együttese mindezt az „emberi tényezőt”, ami ennek a katalizátornak a hatására működésbe lép, őszinte elmélyültsé ;el preparálja ki. Zsámbéki Gábort, az ősbemutató rendezőjét is láthatóan mindenekelőtt a tudatváltozásnak az a folyamata érdekli, amely a vilnai társulat tagjaiban végbemegy, egészen odáig, hogy végül részint a Mester elszánt cinkosaivá illuzionálják magukat, részint afféle népmesei alakká emelik egyéb-ként igencsak ellentmondásos figuráját.

Boguslawski egyszemélyben valóság, vágykép és lehetőség — attól függően, ki hogyan viszonyul hozzá. A szereplők, amellett, hogy mindannyian saját sorsot hoznak színre, pontosan játsszák ezeket a viszonylatokat. Sinkó László, Rajhona Ádám, Udvaros Dorottya, Szacsvay László, Máthé Erzsi, Végvári Tamás, Olsavszky Éva, Csonka Ibolya, Bán János, Gelley Kornél, Puskás Tamás, Papp Zoltán, Cserhalmi György, Hollósi Frigyes, Horváth József, Helyey László és Bodnár Erika mind külön elemzést érdemelnének, de bárkit is kiemelni közülük, méltatlan volna a többiekre nézve.

És ez így van jól. Amikor Rybakot, az ártatlanul lefogott színészt kiengedik, és megússza a városból való kitiltással, a súgónő pedig szenvedelmesen követni akarja, ő azt mondja neki a többiek előtt: „Örülj, hogy színházban élhetsz... örüljetek.”

1983. október