Mészáros Tamás: Ott lakunk mi is

Carlo Goldoni: Az új lakás - kritika

Némelyeket zavarba ejtően könnyed előadás — mert némelyek bizonyára hajlanak rá, hogy mindvégig valami mást is várjanak tóle. Nem mintha ne lennének elégedettek a látottakkal, ne szórakoznának jól, ne élveznék a játékot. Csupán gyanakodnak, hogy Goldoni velencei vigalma egyszercsak mégis megmu­tatja sötétebb színeit, hogy fokozatosan „elmélyül”, s avégén bizonyára megjelenik majd a színpadon az a bizonyos ontológiai keserűség, amely nélkül az utóbbi időkben már nem is komilfó egy klasszikus vígjáték.

Bizonyára Ascher Tamást is megérintette a lehetőség most a Katona József Színházban, hogy engedjen a — nem is minden esetben indokolatlan — színi divatnak, és ezúttal is megmutassa: tud ő akár olyan nyers és vérre menő naturalizmust is belevinni Az új lakás előadásába, mintha csak Hauptmannt keresztezné Kroetzcel. Mert kétségkívül meg lehetne ezt tenni, éspedig nem is feltétlenül önkényesen; mindenesetre a darab ilyesfajta felfogása nem kívánna több rendezői erőszakot a napjaink hazai színpadain szokásos átlagnál.

Ascher azonban nem tartozik azon rendezők közé, akik sorra valamely egyen-világképet „valósítanak meg” munkáikban — s ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy előadásainak ne lenne világképük. Csupán arról van szó, hogy az Ascher-produk­ciók maguknak a műveknek a tiszteletéból táplálkoznak, s azokat az igen kü­lönböző világokat jelenítik meg, amelyekben szerzőik éltek, éreztek és gondolkod­tak. Ascher szerencsére nem hiszi, hogy Csehovot, Moliére-t és Goldonit ugyanúgy kell játszani; nem próbálja meg önnön „alkotói stílusjegyeire” való hivatkozással uniformizálni rendezéseit.

Ezért, hogy nem enged a kísértésnek, és nem helyezi például a mába e Goldoni-darab cselekményét (mint nemrég A mizantróppal tette), s nem is igyekszik a szöveg alá olyan életet erőltetni, amely idegen volna Az új lakás hangvételétől. Vagyis nem komorítja el a játékot, nem koptatja le, nem mállasztja szét a figurákat, nem forszíroz semmiféle egzisztenciális nyomort a színpadon.

Holott — hangsúlyozom — megtehetné; még csak idegen mintákért sem kellene folyamodnia, hiszen felhasználhatná a saját, e tárgyban már bevált eszközeit. Nagyon kevés rendezőt ismerek, aki képes lemondani erről a csábításról — különösen akkor, amikor a választott színmű voltaképp még engedne is egy „alkalmas” olvasatnak.

Hiszen ez a történet az új lakás könnyelmű, felelőtlenül pazarló bérlőiről, Anzolettóról és feleségéról, Ceciliáról, akik nyakig süllyednek az adósságokba, s végül kénytelenek félretenni rátarti büszkeségüket, hogy a lenézett, gazdag nagy-bácsi segítségét kérjék, nos, ez a történet elmesélhető akár egy megalázó kiszol­gáltatottság, egy családon belüli generációs küzdelem drámájaként is. Elkép­zelhető volna a figurák jóval ellenszenvesebb, keményebb, kíméletlenebb ábrázo­lása. S eljuthatna az előadás akár a szorongató végkifejletig is: puritán nagybácsi megvásárolja és könyörtelenül jármába hajtja szabadságvágyó, ám szegénységük-ben szárnyaszegett rokonait. Ráadásul azt sem tartom kizártnak, hogy egy ilyen felfogást viszonylag tehetségesen is keresztül lehetne vinni, és e koncepció számot tarthatna bizonyos — főként kritikai — sikerre.

Aschert biztos ízlése és pontos elemzőkészsége visszatartja e látszólag mély, valójában mégiscsak a tetszetős közhelyek szintjén maradó értelmezéstől. Ő a nehezebb utat választja, amennyiben vígjátéknak játszatja a vígjátékot. Ami ebben az esetben azért különösen nehéz, mert a szerző Goldoni.

Az a Goldoni, aki nem poénokat ír, hanem helyzeteket, és nem kliséket mozgat, hanem embereket. Aki valódi életet hoz a színre, hétköznapi torzsalkodásokat, untig ismerős figurák visszaköszönő gyarlóságait; barátokat, szomszédokat, ud­varlókat, akik akár velünk is lakhatnának-élhetnének, összes álságukkal, butasá­gukkal, esendőségükkel — ez a komédiaszerző a valóság színpadi másával nevettet, tehát valóságosnak, egyszersmind azonban színpadinak kell lennie az ábrázolat-nak is. A színpadi természetesen nem azonos a színpadiassal, csupán annyit jelent, hogy az aprólékos, netán komolykodóan realista játékmód helyett a finom, mértékkel „túlrajzolt” karakterizálás részesítendő előnyben. Ez pedig rende-zői—színészi patikamérleget kíván; a „figurateremtés” mindig kockázatos le­hetőség — a „vígjátéki színészet” mindig itt véti el az arányokat.

Ascher nemcsak azt a bizonyos kényes egyensúlyt tartja meg a játék öröme, eszköz- és ötletgazdagsága meg az alakok hitelessége között, de ugyanezt a mértéket alkalmazza a játék egészének stílus-meghatározójaként is. Nem törek-szik arra, hogyAz új lakás „életközege” végletesebb, érdekesebb, kiábrándítóbb legyen, mint amilyennek azt Goldoni látta. Rendezése nem felülbírálja, hanem felmutatja a szerzőt, művének kivételes előnyeit: megbocsátó szarkazmusát, éleslátó humorát, közvetlen és feltétlen emberszeretetét.

Antal Csaba világos tónusban tartott, levegős, csak a legszükségesebbel búto­rozott díszletében kosztümösen is mai viszonyok között jelennek meg a szereplők. Blaskó Péter a saját pazarlásától, gyengeségétól állandóan riadt és elbizonytalano­dott Anzoletto, aki sem az új lakást, sem az új feleséget nem győzi fenntartani; húga, Menegh ina szerepében BástiJuli élvezetes fúriáinak egy friss kiadását hozza, tüskés háziakarnokot és epedő szerelmest váltogat szükség szerint; Csákányi Eszter bravúrkomorna, célirányosan pletykálkodik, holott csak az élvezetért teszi; Csomós Mari a családi ellentéteket bölcsen elboronálni igyekvő, rámenős, örök nagynéni; Sinkó László és Végvári Tamás a ház mindig láb alatt lévő és soha semmire nem használható barátai, Gazdag Tibor hozomány- és állásvadász, mindazonáltal őszintén túlfűtött szélcsapó.

A darab két kulcsfigurája Anzoletto felesége, Cecilia és nagybátyja, Cristofolo; s Ascher előadásában nemkülönben ők a legfontosabbak— ha lehet mondani, a játék dramaturgiájában még fel is értékelődnek. Udvaros Dorottya modorosan fennhéjázó, buta liba Ceciliája, Vajda László Cristofolójával közös, darabvégi „nagyjelenetében” egy csapásra szelíden illedelmes, belátóan okos és meggyőzően önvádló asszonykává vedlik; mintha csak Makrancos Kata nevezetes zárómonológját hallanánk tőle. Ez az előadás legszebb, mert legigazabb jelenete: a bajba jutott Cecilia — Udvaros megoldá­sában — nem tehet egyebet, mint hogy lefegyverzően őszinte és emberi legyen, ösztönösen ráérezve, hogy csak így veheti le a lábáról a sértett nagybácsit, aki Vajda alakításában maga az egyszemélyben megtestesült Világbank.

Az előadás befejező, ironikus záróképe — amint a tékozló család megtért tagjai kissé túlságosan is mélyen hajtanak fejet a fölénye tudatában elterpeszkedő hatalmas rokon előtt — nem hagy kétséget afelől, hogy hosszabb távon kik csinálnak itt majd igazán jó üzletet.

1992. november