Mészáros Tamás: Halálos játék
lonesco: Haldoklik a király - kritika
Megint egy jellegzetességeiben jól ismert színpadkép: szürke, repedezett, málló-omló vakolat, súlyos, vastag, egykor masszív, de mai stabilitásukat tekintve kevéssé bizalomgerjesztő falak Benyílók, átjárók, zegzugok. Üres és kopár tér — valami már elmúlt benne. Valami még tovább pusztul. Amit látunk: a romlás színhelye.
A Katona József Színházban vagyunk. Ebben a díszletben bátran jöhetne akár a realizmus is. Nem véletlen, hogy Juliette — udvari takarító- és ápolónő — makacsul nappalinak nevezi Berengár király tróntermét, amelyben maga a trón szinte mellékes elhelyezést nyert. A jókora karosszék oldalt áll, a sarokban, s rangját legfeljebb az a néhány kicsorbult lépcsőfok jelzi, amin az uralkodó mégiscsak felhághat.
Azonban a király nem tud már felhágni. Egészségi állapota éppúgy a rohamos végromlás felé tart, mint a birodalomé. A föld meghasad, a növényzet eltűnik, a király sántít. Berengár és környezete egymást tükrözik.
lonesco 1962-ben irt, hivatásos társulattól ez idáig nálunk nem látható műve, a Haldoklik a király, pontosan úgy indul, mint egy rendes abszurd dráma. Általános hely és idő, s a cselekmény meg a figurák is kellően absztraháltak ahhoz, hogy a színpadon semmit és senkit ne kelljen beazonosítani, de a nézőtéren mindenki arra gondolhasson, amire akar. A darab első felében Ionesco a következő képletet állítja fel. Egy képességeit, lehetőségeit, erejét — egyszóval a hatalmát — túlélt királyt udvarának és családjának még megmaradt tagjai igyekeznek ráébreszteni arra az objektív jelekben is megnyilvánuló, visszafordíthatatlan folyamatra, amely közeli halálához vezet. Berengár nem hajlandó tudomásul venni, hogy kezdetét vette avég; még kevésbé azt, hogy személyes felelősség terheli a hirtelen megromlott viszonyokért. Hiába tudósítják bizonyos baljós eseményekról, amelyek mind arra utalnak, hogy az ország helyzete és saját állapota egyként reménytelen, így hát legokosabb volna, ha lemondana a koronáról — a király nem akarja felismerni önnön leépülésének és a birodalom tönkremenésé-nek nyilvánvaló összefüggését.
Idáig tehát Ionesco, ha úgy tetszik, lényegében egy történelmi és társadalmi szempontból egyaránt ismert modellhelyzet groteszk leképezését adja. Tehát lényeges, hogy itt még nem az ember és a világ, hanem hangsúlyozottan az uralkodó és az ország viszonylatában. Tegyük hozzá: minden humora ellenére is kissé hosszadalmasan. És bár ez a szituáció önmagában — mondhatni eleve — drámai, a játékidő előre-haladtával mégis egyre kevésbé az, mert úgy érezzük, lassan kezd kiürülni. Ekkor a szerző nekilát a képlet kitágításának. A darab második fele már nem Berengár király és az ő országának abszurd állapotdrámája, hanem még általánosabban: az Ember (sőt az Emberiség) agóniájának természetrajza.
Itt egyszer csak lényegtelenné lesz, kicsoda ez a Berengár és hol él — illetve: megtudjuk, hogy egyebek között ő találta fel a traktort, valamint ő a Shakespeare álnéven elhíresült drámák szerzője is. Vagyis az Emberről és az ő Világáról szól immár a mese; arról a teremtményről, akinek szükségszerűen maga mögött kell hagynia az Életet, és ebbe a botrányba képtelen beletörődni. Ionesco a Halál elfogadhatatlanságáról beszél, ugyanakkor — mint ő maga írta — kísérletet tett, „hogy kitanuljuk a halál mesterségét”. Persze valószínűleg sejtette, hogy ez a kísérlet nem elég életképes; az ember csak az élet mesterségét tudja igazán odaadóan gyakorolni. Berengár is renitens haldokló, aki végül elfogadja ugyan, hogy az élet rendje szerint a halál trónján „kerüljön helyére”, de ez csupán belenyugvás a megváltoztathatatlanba, semmiképp sem az a belső azonosulás az elmúlással, amit Margit királynő — mintegy a halál angyalaként — elvár tőle.
Nem titkolom, hogy részletszépségei ellenére több okból is nehezemre esik Ionesco darabjának lelkes hívéül szegődni. Először is alapvető koncepcionális ellentmondást látok két része között, mégpedig nem azt a fajtát, ami esetleg jótékony feszültséget teremthetne a színpadon. Inkább az alapjában spekulatív mű olyan lényegi logikátlanságának tartom ezt a terméketlen kettősséget (Beckett például sohasem engedné meg magának!), aminek következményeként az „első darab” közhelyessé válik, a „második” pedig irodalmiassá. S mégmindigaz utóbbi sajátosságot kedvelem jobban, mert bár drámaiatlanná oldja a színművet, de ezért legalább helyenként a főhős líraian formált belső szituációival és a szöveg kétségtelen erejével kárpótol.
Az előadás — Ascher Tamás rendezése — számomra sokkal meggyőzőbb, mint a darab. Éppen azért, mert majdnem sikerül elkerülnie, hogy az első rész (elnézést, amiért makacsul ragaszkodom az egyvégtében játszott dráma képzelet-beli felosztásához) didaktikus legyen, a második pedig oratórikus. Ascher játékká „inszcenálja” Ionescót; nem hagyja komolykodni, de komolyan veszi, ahol valóban érdemes. Színészeivel figurákat alkottat olyan mellékszereplőkből (hiszen Berengár kivételével mindenki mellékszereplő), akik valójában csupán dramaturgiai segédeszközként kerültek a darabba, megkönnyítendő annak lebonyolítását, elkerülendő a monodráma veszélyét, de valójában nincs önálló életük, s nincs Is rájuk feltétlenül szükség. Öröm látni Csomós Mari keserűen fegyelmezett, fölényesen szuggesztív Margitját, az utóbbi időben játszott, megannyi „heroinája” után Básti Julit (Mária) mint vékony hangú naivaskiccet; s a többiek — Máthé Erzsi (juliette), Rajhona Ádám (az orvos-hóhér) és Végvári Tamás (a testőr) — is bravúrosan egyensúlyozzák alakjaikat realitás és stilizáció között.
Ascher szereti Ionescót, és ez nagyon fontos. Persze tudjuk, hogy Beckettet is szereti, de őt nem kell kijavítania. AHaldoklik a királyon azonban mérhetetlenül sokat segít, hogy a rendező érzékeny értelmezésében Berengár pusztulása mind-végig az emberi hatalomvesztés stációdrámája. Sinkó László gyönyörű alakításában — groteszk „szkeccseiben” éppúgy, mint bensőséges monológjaiban — saját, teremtett világunk elvesztésének, a magunk emberei, tárgyai, értékei felett gyakorolt uralmunk elvesztésének fájdalmát érezzük át.
Sinkó az Élet slampos királya és kényszeredett bohóca, kisembere és nagyokosa, agresszív követelődzője és gyámoltalan kiszolgáltatottja. Játéka ritka stiláris biztonságot és technikai tudatosságot sugároz — noha nem valamiféle homogenizált modorban fogalmaz. Ennek a Berengárnak sokféle arca és állapota van; Sinkó és Ascher az emberi mindenségtól való kényszerű eltávolodás fizikai folyamatában ezeket nem feltétlenül a haláltusa „kronológiai” menete szerint, hanem a lelki szituációknak megfelelően mutatja fel.
lonesco tökéletes előadást kapott a Katona József Színháztól. Tudva, hogy paradoxon, mégis megkockáztatom: jobbat, mint amilyen a darab.
1989. január