Mészáros Tamás: Se hit, se remény, se szeretet

Ödön von Horváth: Hit, remény, szeretet - kritika

Egy fiatal lány megpróbálja eladni a testét. Az anatómiai intézetben. Hogy a majdani hullájáért kapott pénzen most ügynöki engedélyt válthasson. Az üzlet nem sikerül, de a galambkedvelő, akvarista boncnok segít Elisabethnek — aztán, amikor megtudja, hogy a lány nem a „passzusra” költötte az adományt, hanem egy korábbi pénzbüntetést fizetett ki belóle, akkor feljelenti védencét csalásért.

És ettől kezdve nincs megállás. Elisabeth, ahogy mondani szokás, csúszik lefelé vagy inkább kifelé a társadalomból, mert ez a könyörtelen képződmény nem tűri a botlásokat, és nem tesz különbséget a bűn meg annak látszata között; Elisabeth, aki csak abban vétkes, hogy meg akart élni, menthetetlenül deklasszálódik. Az emberi részvétlenség és a hivatal lelketlensége Ödön von Horváthnál egyazon tőről fakad: a nyárspolgári mentalitás ostoba kíméletlensége hatja át a Hit, remény, szeretet valamennyi szereplőjét. A boncnok korlátolt jóindulata éppoly önző, mint Alfons Klostermeyer rendőr szánalmas „szeretetéhsége”; szervilizmus és az el-esettek iránti rátarti rosszindulat hatja át az embereket ebben a műfaját tekintve „kis haláltáncnak” nevezett színműben.

A meghatározás tökéletes: amit látunk, az valóban Elisabeth torokszorítóan egyszerű, egyszemélyes danse macabre-ja, afféle szürke történet, minden külö­nösebb teátrális fogás s voltaképp úgynevezett igazi cselekmény nélkül. Valójában stációdráma a Hit, remény, szeretet; az emberi megaláztatás egy-egy, amúgy Létköznapi állomásának rögzítése. A dramaturgia célratörő, a szöveg pátoszmen­tesen szikár (kár, hogy a rendező helyenként nem állja meg néhány anakronisz­tikusan mai kifejezés becsempészését), az emberi alakok és állapotok letaglózóan igazak. Ez éppen az a fajta dráma, amitól a papírforma szerint ma inkább megtartóztatja magát a nagyérdemű. Mert ez az a fajta aktualitás, amivel nem szeretünk szembenézni, hiszen túlságosan ismerős.

A Katona József Színház előadása azonban felemelően katartikus színházi élmény. Előre kell bocsátanom, hogy általában nem vagyok feltétlen híve Gothár Péter szokott színi erőszakosságainak, időnkénti, vulgarizált „érzékieskedésé­nek”, annak a forszírozott közönségességnek, amelyet oly előszeretettel visz bele produkcióiba. Amit ő erőteljesnek vél, az számomra gyakorta ugyanolyan modor, mint másnál a széplelkűség — és éppen ennél az Ödön von Horváth-darabnál minden esélye megvolt annak, hogy nem tud majd ellenállni az „önkifejezés” csábításának. De leteszem a fegyvert: Gothárnak ez a rendezése mestermunka. Ezúttal nem törekszik semmiféle kívülről hozott, művi ízléstelenkedésre — de tökéletesen feltárja az egyes figurák lelki ízléstelenségét; nem igyekszik mindun­talan „véleményezni” a helyzeteket, ám megmutatja a kapcsolatok kiábrándító természetrajzát. Színészvezetésének erélye itt a figurák plasztikus pontosságában jelenik meg. Nagyszerű epizódalakítások sora vonul fel, néhány mondatban is a színház erősségei jeleskednek. Csomós Mari, Máté Gábor, Papp Zoltán, Szirtes Ági, Vajdai Vilmos, Végvári Tamás jelenlétéről azért kell közhelyet mondani, mert a színházi frázis ezúttal csakugyan igaz: játékuk teljes sorsokat állít elénk — esen­dően borzalmas lényeket, olyanokat, akik mi magunk is vagyunk. Pusztítanak és pusztulni hagynak, természetesen elvi és morális alapon.

Gothár rendezői „manualitása” mindig is kiváló volt; amit azonban most produkál az előadás utolsó képének lebonyolításában, az tanítandó bravúr, és talán akkor értékelhető igazán, ha valaki összeveti az őrszobai jelenetek írott szövegét a látottakkal. Végtelenül szervezett színikáosz, önálló, egymástól függet-len cselekvéssorok rafinált összekapcsolása, elképesztően megtalált ritmus és tempó (Gothár nem téveszti össze ezt a kettőt, mint színpadainkon többnyire szokás...), és a középpontban Elisabeth haláltáncának szó szerint utolsó vonag­lásai, a küzdelem vége, amelyben már csak a test vesz részt. Őrült hömpölygés egy majdnem hulla körül, akit még most sem akar igazán megmenteni senki.

Az előadás legnagyobb terhe Bertalan Ágnesre hárul — és az ő Elisabethje csakugyan reveláció, még ha nem is igazán váratlan, hiszen korábban is feltűnt már a Katonában. Különös alkat: szinte babaarc, laklis gyámoltalanság, ugyanak­kor vonzó nőiesség és végletes indulatok. Belül karcosabb személyiség, mint megjelenése sejteti, energikus és szenvedélyes színészi természet, naiva külsőben. Mindeme sajátossága most is jól „működik”; Elisabethje alapjában harcos hajlandóságú, nem azok közül való, akik eleve feladják. Bertalan küzd az esélyért, a megélhetésért és az életért, csak akkor veti magát a csatornába, amikor a kör bezárul. Meglehet, halála kisszerű tragédia, de a színésznő játékában magának az emberi sorsnak méltósága van.

Klostermeyer, a rendőr, aki „civilben” az utolsót taszítja Elisabethen, Lengyel Ferenctől megkapja a bornírt álmorál olykor már groteszk, mégis félelmetes jellemzőit. Ez a kisember hitról, reményről és szeretetről papol — és persze hiszi is, amit mond —, de semmit nem tud a való életről, merő szorongás és görcsös „megfelelés”, tekintetében mintha egyszerre tükröződne a jámbor együgyűség és az érzelmességgel pótolt veszélyes üresség.

Klostermeyer átlép Elisabeth hulláján, és felcsatolt karddal siet a díszszemlére. Ő az, aki mindig oda fog masírozni, ahol szükség lesz rá.

1993. február