Mészáros Tamás: Mint fekvő kő
Csehov: Platonov - kritika
Több egyszerű szcenikai leleménynél, afféle színi divatfogásnál, hogy Ascher Tamás beékelteti a Platonov játékterét az első zsöllyesorok közé (az amúgy is intim Katona József Színházban), s ezzel az Antal Csaba tervezte színpadképet még közelebb hozza a nézőhöz. De az ilyeténképp szokatlanul közénk furakodó Csehov-interpretáció kezdetben még nem árulja el, valójában miért is e rendhagyó térforma.
Mert az első részt — hasonlatosan Három nővér-rendezéséhez — szinte idilli hangvételben tartjaAscher; itt még kellemkedő évődéseket, kedélyes jószomszédi találkozásokat, egymást kedvelő-ugrató, ifjúkori barátokat látunk, olyan embereket, akik még nem tartanak egymástól, még nem sebzik egymást, még nem gubancolják össze az egymáshoz fűződő szálakat. A fiatal Grekova vénlányos sértődékenysége még mosolyogtató, az elménckedő Trileckij locsogása még sár-mos, a derék Vojnyicev semmilyensége még nem bántó, a szép Anna Petrovna türelmetlensége még nem agresszív.
Itt még maga Platonov is majdhogynem szalonképes. Még beéri egyetlen oktalan kötözködéssel, de amúgy igazán moderálja magát; Balkay Géza a csendes, visszafogott keserűségből indítja a figurát. Még nem szenved provokatívan, még nem sajnáltatja magát azzal az egyszerre tudatos és öntudatlan számítással, hogy megmentőkre akadjon.
Ascher előadásában az emberi kapcsolatok röhejes képtelenségének tragikuma majd csak a legvégén fajul odáig, hogy a megnövelt színpadmélységet teljesen kitöltse. Mert a rendezőt afolyamat érdekli: az, amelyben a saját tehetetlenségükbe süppedt figurák mindinkább elvesztik az önkontroll képességét. Miközben mind-annyian elkeseredetten keresik személyiségük bizonyosságát, nem veszik észre, hogy a mindőjüknél talajvesztettebb Platonov révén nem remélhetnek kapcsolatot találni az „igazi” élettel. Mert az illúzió, amit az ő felhasználásával próbálnak maguknak szuggerálni, ideig-óráig is csak úgy működik, ha gátlástalanul kiszolgáltatják neki az érzelmeiket. Hiszen ebben az emberben valóban csak vakon lehet hinni — de a mindenáron hinni akarók eltökélten nem látják meg azt, amit nem akarnak látni, és lelkesült önzéssel teremtik meg áhított vágyképüket.
Csehov nőalakjai számára — Ascher értelmezésében — Platonov, e törpe Don Juan nem más, mint az öncsalás megteremtett lehetősége. Míg Horvai István majd tíz évvel ezelőtti, emlékezetes előadásában a címszereplő mintha csak Sarkadi Oszlopos Simeonjának előképe lett volna, aki valami cinikus világgyűlölettel rontotta a környezetét, addig ebben a felfogásban erősebb hangsúlyt kap Platonov furcsa védtelensége azoktól a női vágyaktól, amelyek őt szemelik ki áldozatul. Ugyan-akkor ezek a viszonyok finoman dialektikusak: Platonov is ösztönösen ráérez, kinek kell a konformizmus bűnét oly szenvedelmesen szemrehánynia, avagy ki elől kell oly sértően visszahúzódnia, hogy az csak annál inkább nála keresse az üdvösséget. Balkay Platonovoa a szomorúan őszinte fenegyerek és az ügyes kókler megejtő elegye; vagyis birtokában van a „csábítás trükkjének” vagy legalábbis egy fajtájának, mégpedig anélkül, hogy igazán formátumos egyéniség lenne.
Mert ez az előadás nem arról szól, hogy Platonov egy elvetélt, jobb sorsra érdemes tehetség, akinek legnagyobb sajnálatunkra félrecsúszott az egyébként ígéretes élete. Ez is lehetséges persze, de nem ez a fontos. Nem: ezen a színpadon egy olyan katalizátorlény jelenik meg, aki odasodródik egyes emberek mellé, és aztán drámai gyorsasággal segít nekik abban a „lebomlási” folyamatban, amely-ben neki magának is tönkre kell mennie, el kell pusztulnia.
És Ascher dermesztő szenvtelenséggel rázogatja a színpadi lombikot. Semmi elnézés, semmi kis szívszorítás — az emberek önzőek, buták, rövidlátók, s maguk állítják fel saját csapdájukat. így vagy úgy, de mind „megérdemlik” ezt a Platonovot, éppen azért, mert önbecsülésüket feladva vetik bele vágyaikat, érzelmeiket, sóvárgásaikat a vele való kapcsolatba.
Csak hát Platonovnak nincsenek kapcsolatai —Platonov képtelen kötődni, mert ő már régen nem tudja meghatározni önmagát. Illetve egyszer azt mondja: „Fekvő kő vagyok”, s ez annyiban pontos definíció, hogy Platonov már csakugyan nem létezik az élet számára. A többiek ezt makacsul nem akarják tudomásul venni; áldozataivá avatják magukat, és feláldozzák őt.
Ascher tökéletesen átérzi Csehov analízisének végletes kegyetlenségét. A színészek pedig itt és most egyedülálló intenzitással „testesítik meg” ezt az értelmezést; az a bizonyos humanista gesztus (emlékezzünk: széplelkű színházi mesterek nem Is oly rég ezt még szerették számon kérni érdes tanítványaiktól...) éppen abban nyilvánul meg, hogy az alakításokban nincsenek sablonok, patentek, hamis gerjedelmek. Kíméletlenül őszinte színházat játszanak a Katonában; ezzel tisztelik meg nézőikben az embert.
És a figuráknak ez az élveboncolása — mi tagadás — rendkívül élvezetes. Az előadás szinte végignevethető, mert Ascher drámai kajánsággal preparáltatja ki Básti Julival a lefegyverzően vonzó Anna Petrovna okos mohóságát, Udvaros Uorotryával a szép Szofja hivalkodó önáltatását, Szirtes Ágival a „buta” Szása elszánt naivitását, Bertalan Ágnessel a karót nyelt Grekova neurotikus veszélyességét, Blaskó Péterrel a jelentéktelen Vojnyicev taszító nyárspolgáriasságát, Máté Gáborral a szószátyár, részeges Trileckij puhány hiúságát.
Ez a világ, teli ezekkel a magukba bizonytalanodott alakokkal, törvényszerűen lesz egyre kaotikusabb, míg végül mindent elborít a viszolyogtatóan mulatságos hisztéria: az előadás utolsó tizenöt perce elképesztő (és nagyszerű) színészi-rendezői fortissimo — legszebb színházi élményeim közül való. Antal Csaba mindvégig bravúros díszlete itt „megemelkedik”; a közvetlenül előttünk lelőtt Platonovot a színpad mélyéből, üvegkalitkába zártan, döbbenten bámulják szerencsétlen hóhérai — mint egy kimúlt őshüllőt, akibe beletemették az életüket.
1990. május