Karsai György: Megáll az idő
Leonyid Andrejev: Kutyakeringő - kritika
„Furcsa egy darab ez, magam is tátott szájjal állok előtte – és én még csak a szerző vagyok!” – idézi a szórólap Leonyid Andrejev-et. Magam nem annyira furcsának, mint inkább erősen közepesnek tartom a Kutyakeringőt. Lötyög rajta Gothár Péter számtalan, jobbnál jobb rendezői és díszlettervezői ötlete: a színészi és rendezői remeklések nemesebb anyagra lettek szabva. Nem baj, így is nagyszerű előadás született a Kamrában.
Van ebben a világfájdalom-történetben egy erős, bár távolról sem végigvitt krimiszál, ám a ’mindenki szerepet játszik, mindenki valamilyen titkos - gonosz - céllal közelít hozzánk’ közhelyes alapötletet – mint minden alaptörténetet – a kivitelezés módjának, a ráépülő irodalmi mű (regény, dráma, stb.)minőségének kellene értékké avatnia. És akkor születhet egy Bűn és bűnhődés. Vagy egy Éjjeli menedékhely. Vagy egy Othello. Vagy egy Bakkhánsnők. A Kutyakeringő – hiába Tompa Andrea kiváló, egyszerre finoman archaizáló, oroszos, és mai magyar, a szereplők élethelyzetét is pontosan leképező fordítása – nem hasonlítható a fentiekhez. Strém István (író, kritikus, hadifogolyként 1914-től hat évet töltött Szibériában) a Nyugat 1923-as évfolyamában így írt Andrejev művészetéről: „…egész munkája egy személyes élmény: a művész csalódása és kesergése a földi lét durvaságain”. „…Andrejev pesszimizmusa epikai s ahol meg is találja a drámai hangulat kulcsát, puha finom vonásokhoz simuló kezében elgyöngül, ellágyul a színmű.” Igen, erről van szó. Sajnos az önmagába csukló fájdalom költői hevében alkotó Andrejev drámája meg sem közelíti azt a színvonalat, amelyet a példa kedvéért fentebb idézett művek képviselnek a világirodalomban.
Igazi zongora ormótlankodik a lakásfelújítás zajában éppen csak lakható szalon egyik végében (ezen fogja hősünk többször is eljátszani a Kutyakeringőt), igazi, csak egészen enyhén elrajzolt, jugendstihl zsúrkocsi, fotel és varázs-fiókos asztal áll-repül, nyílik-csukódik ebben a felújítás alatt álló lakásban. A keresztbe fordított szalont két hosszanti oldalán a nézőtér foglalja keretbe, míg a rövidebb oldalakon a bútorokkal egyező stílusú polcrendszer, illetve két-két, a lakás további helyiségei, illetve a lépcsőház felé nyíló ajtó zárja le. Körbe elmozdítható, síneken gördülő, földig érő ablakkeretek, amelyek időről-időre mintha a mai élet-halálra menő bunyós filmek ketrecharc-helyszínét idéznék meg. Az előadást rendezőként és díszlettervezőként is jegyző Gothár Péter mindig is nagyon érezte a Kamra apró terét, s most is rendkívül erős képeket, nem várt tereket és kifejező, hangulatot és a történetnek megágyazó tárgyi világot teremt (így tett például az Ivanovék karácsonyá-val, a Trakhiszi nők-kel és a Fekete tej-jel, de a teret virtuóz eleganciával használó rendezései sorába tartozik a Radnóti Színház-beli A kripli is).
A jelmezek (Bujdosó Nóra) tökéletesen illeszkednek a szereplők jelleméhez, a két nő ruhakölteményei pedig egyszerre vészt jóslóan gyönyörűek és a szecessziós századelőt megidézőek – Jordán Adél démoni Klimt-estélyije és Pelsőczy Réka arcot-fejet betakaró, fekete csipkefátyola pontosan festik le viselőjük jellemét.
A színészek remekelnek. Mészáros Bélát ’telibe találta’ Heinrich Tiele szerepe. A kezdőképben boldog, jövőjét biztos alapokra, tisztességesen végzett munkájára építő banktisztviselő, viszonylag fiatal korára már jól fizető, középvezetői beosztásban, kollégái nagy tisztelettel közelítenek hozzá, semmire sem jutott, tehetségtelen, iszákos gyerekkori cimborája elbűvölten követi minden mozdulatát s issza szavait, s még mihaszna, sunyi tolvajnak látszó, léha öccse is azonnal ugrik, bármit parancsol neki. Mészáros a remek jelenetben egyszerre fölényes és megnyugtató, határozott, szigorú, éles eszű és barátságos. Ugyanakkor már itt is van benne valami vészjósló, illetve tenyérbemászó naivitás, ami nyilvánvaló teszi, hogy nemcsak öccse, Karl pitiáner toll- és pénzlopásának van folyamatosan kiszolgáltatva, de egész, szilárd alapokra épülőnek látszó élete is bármikor összeomolhat. Minden mozdulat magán viseli ezt a kettősséget, s Mészáros különös harmóniában képes láttatni a hatalom fölényes birtoklását és az esendő kiszolgáltatottságot. Csakhogy ez az intenzív feszültséget keltő drámai kiindulópont nagyon hamar eltűnik, s helyét átadja egy minden korábbi értékében csalódott és ezért démoni skizofréniába menekülő, tébolyult alaknak, akinek tettei, gondolkodása és sorsa lépésről-lépésre és fordulatról-fordulatra kiszámítható, s ettől sokkal kevésbé érdekes, mint a korábbi, egyszerre fenyegető és biztonságot sugárzó ember. Jelizaveta árulásával számára megállt az idő, a jövőt jelentő lakásfelújítás örökre, egészen a - sajnos nagyon is kiszámítható - öngyilkosságig abbamarad. Keresztes Tamása bankár öccsének szerepében már sokadszorra mutatja meg, milyen nagyszerű színész. Precízen kidolgozott, nagy alakítás. Vibráló, időnként tomboló erővel felszínre törő belső feszültség lobog hangjában, szemében, gesztusaiban, de még lépéseiben is. Sajnálatosan egyetlen-vonású karaktert kell mutatnia: a múlt mélyéből magával hozott indulata, a munkájában és magánéletében sikeres testvér iránti toposz-gyűlölete lesz egyéniségének egyetlen megfogható eleme, így azután arról az „apróságról” sem tudunk meg semmit, hogy mikor és miért lett ennyire, velejéig romlott. Keresztes mégis bűvkörébe von, képes számos színt adni ennek a sablon-figurának (a Jelizaveta majdnem-meggyilkolásával végződő jelenet koreográfiáját, megszólalásait pedig tanítani kellene).
Kocsis Gergő is sablonokba van kényszerítve – lezüllött, iszákos, gyenge jellemű, érzelgős, mohó, pénzsóvár, gátlástalan, ravasz, oroszosan-gyötrődő, stb. -, de ő az egyetlen, akinek Andrejev megengedi, hogy lelkében titkokat őrizzen. Kocsis ennek megfelelően a rendőrségi aktatologató és/vagy besúgó versus gyerekkori pajtás, hálás jóbarát közötti átjárásokat tökéletes precizitással érzékelteti, és láthatóan élvezettel, mindig biztos ízléssel ábrázolja még a permanens részegséget is.
Jordán Adélnak van a legnehezebb dolga, mert Jelizaveta, az egész, majdnem dosztojevszkiji tragédiát elindító nő alakja alig-alig van megírva a drámában. Valamiért elhagyta érdemdús vőlegényét - levele szerint a szülei egy gazdag férfihez kényszerítik -, de hamar kiderül, hogy ez csak ürügy volt, hiszen látjuk, hogy Tiele bankár is éppen eléggé jómódú; valami más lehetett a háttérben, de ez a drámából sohasem fog kiderülni. Így Jordán Adélnak egyszerre kell egy múlt- – és ami nagyobb baj: jellem- – nélküli, megtévedt (?), szerencsétlen (?), elhagyott szerelméért reménytelenül epekedő (?), szerencsétlen nőt, és egy megkeseredett, megfáradt, megalkuvó, cinikus, pénzéhes és kéjsóvár asszonyt játszania. A lehetetlenül széles skálát felölelő feladatsor egyes részelemeit még így is - tehetsége és fölényes szakmai tudása segítségével - kitűnően oldja meg: különösen a zárómonológban gyönyörűen kibontott – a gyermeke elvesztéséből és a szerelem nélküli életre kényszerítettség elegyéből összeálló - boldogtalanság-motívumválik tökéletesen hitelessé.
Természetesen a kisebb szerepekben is a Katonában megszokott magas színvonalú alakításokat kapunk: Pelsőczy Réka Boldog Zsenyája – ó, az a műorr-viselés! - pontos, szép alakítás, Hajduk Károly megerőltetés nélkül, tökéletesen hozza az inas sablon-figuráját, Schmied Zoltán és Ruszina Szabolcs a két kolléga meglehetősen hálátlan, folyamatos hajbókolásra korlátozódó szerepében korrekt alakítást nyújtanak.
Kultura.hu, 2009. november 8.