Tarján Tamás: Maszkerádos mirákulum
Weöres Sándor: A kétfejű fenevad - kritika
Magyarnak Pécs vala és leszen, török zsódosnak Pecsevi, osztrák bérencnek Fünfkirchen, Sziz Mária és Sanctus Stephanus király sámolyaként Quinque Ecclesiae. Európa egyik háborús fővárosa, anno Domini ezerhatszáznyolcvanhat.
Weöres Sándor 1972-ben befejezett történelmi panoptikuma, A kétfejű fenevad igazi színjátékpróbával kezdődik, többször is hasonló jelenettel folytatódik, tényleges tárgya pedig a história mint emberéletek tízezreit fölfaló karnevál, örökös pusztító színjáték. Máté Gábor rendezése a teljes folyamattá tett színházi próba, jelmezes alakoskodás felől keresett és talált utat a komikus katasztrofizmus „Le a világtörténelemmel!” jelszavú darabjához. Citeramuzsikával kezdve és végezve egy kicsiny, talán műkedvelő közösség tagjai lépnek be a színmű világába. Czigler Gábor m. v. díszlettervező sok helyről ismerős magyar művelődési házat, kis színháztermet épített meg a Katona József Színház deszkáin. Olyat, amelynek leharcolt otthonosságából méla parlagiság, szomorú kilátástalanság is sugárzik: az ábrázolt intézmény, előcsarnokostul-színpadostul beleragadt abba az érába, amikor a posztszovjet kifejezést még jövő idejű szóalkotásként sem lehetett elképzelni. (Nem véletlen, hogy bár A kétfejű fenevadat elkészülte után műsorra tűzte volna a pécsi színház, már a próbáknak betiltás lett a sorsa. A szöveg első hiánytalan kinyomtatására csak 1982-ben, az ősbemutatóra – Budapesten, a Vígszínházban – 1984-ben kerülhetett sor.) Az uralkodó játéktér a díszlet előcsarnoka, melynek fekete-vörös, hatvannégy négyzetes sakktáblaszőnyege még inkább kiemeli a virítóan színezett játszmajelleget, illetve a címből is kiáltó kétpólusosságot. A kétfejű fenevad ugyanis a „Monstrum bifrons”, a „Zweiköpfiger Adler”: a kétfejű címersas, egyben a tojásait anyailag lehellő, csőrével össze is törő história, sőt a férfi- és asszonynemre bomló emberi regement úgyszintén.
A környezetkultúrálatlanságunkból soha ki nem vesző műbőr kockaülőkék vörös-fekete díszítő háromszögeikkel mobil bútorokként csatlakoznak a „táblához”. A zsinórpadlás magasában több sorban lógó óriási ruhatár szimbolizálja és lehetővé is teszi a sűrű köpönyegcserét. Az időnként leeresztett kabátsorok öltözékfüggönyként tagolják a teret és fedik a színváltozásokat. A színpadi színpad valódi piros függöny mögül föltárulva képezi a tér távoli sarkpontját. Füzér Anni m. v. jelmezei hasonlóképp kiválóak. A sujtásos szabadidőnadrágok, túlcifrázott pendelyek, keleti uniformisok, ötletes fejfedők, sietve ledobható-felvehető göncök élénken hirdetik Weöres tragikomédiájának részint bábjátékos ihletettségét, kavalkádos ömlését. Díszletből, jelmezből együtt tűnik ki a tartózkodóan, kritikusan, mulatságosan és szívszorítóan magyaros mintázás.
A XVII. század végének Buda visszafoglalása körüli zilált politikai miliőjében, a kevéssel a Rákóczi-szabadságharc előtt, a Thököliánerek előrenyomulásakor még recsegve-ropogva forgó török-Habsburg ringlispílen képtelen maskarák próbálnak egyensúlyozni a kor centrifugális és centripetális erői között. A számos szereplő két táborra oszlik: néhányan legalább önazonosságuk maradékát szeretnék megőrizni, a többség viszont ott bocsátja áruba nemzeti hovatartozását, nyelvét, hitét, testét, lelkét, ahol és amikor csak okot és vevőt talál rá. Szinte senki sem az, aki, s még jó, ha épp az ellenkezője a látszatnak. Az áldozat is tettes, a tettes is áldozat. Így duplán beválik Máté Gábor szerepkiosztó eljárása: a tizenhárom színészből tíznek két, három, négy szerep is jut. Egyedül a híres-neves prédikátor, Bornemisza Péter református lelkipásztor unokája, Bornemissza Ambrus deák, valamint a deák (egyik) szerelme, Lea – Ibrahim kádi lánya – viselheti mindvégig a maga bőrét. (Ibrahim se nem Ibrahim, se nem kádi.) Kovács Lehel, akinek sajnálatos balesete miatt maradt el január végén a premier, egyre fogyó illúziókkal futtatja az egyik meglepetésből a másik ámulatba eső, a mindennapok útvesztőjében járatlan sihederembert. Kovács – talán mert még láthatóan nem teljesen egészséges: fizikailag megterheli a feladat – a kívánatosnál is passzívabb a sodródásban és a főként érzéki sodródás reflektálásában. A Leát játszó Pálmai Anna viszont legérettebben kimunkált fellépéséhez érkezett. Keménység és olvatagság, alázat és lázadás egyszerre testesül meg a darab vásznára nagy öltésekkel hímzett zsidó lányban. Fekete Ernő ravaszkás nyugalommal, derűs távlattalansággal ereszkedik a saját és övéi életének megmentésére mindig képes, de eszményeket vallani és testálni alig tudó Ibrahim (valamint az eszménytelen okosságú Radonay Mátyás) szerepébe.
Az egyenletesen magas színvonalon teljesítő gárda legjobbjai között kell említenünk az erotikus életmegoldásokra szavazó Báthory Susánna hercegnőt a kiábrándult önzésig taszító Ónodi Esztert is. De az íróilag tudatosan szinte dimenziók nélkül hagyott – ettől mozgó és mozgatható – figurák közt Kocsis Gergely mindig mindenről elég szerencsésen elkéső funkcionáriusa (Windeck, császári komisszárius), Rajkai Zoltán három senyvedő és senyvesztő (ál)törökje, Bán János és Szacsvay László az I. Lipót császár–IV. Mehmed török szultán párbeszédben csúcsra járatott öltönyös-nyakkendős kettőse is emlékezetes. Ujlaki Dénes, Hajduk Károly, Dankó István, Kovács Ádám m. v. a tablófestészet és a karikatúra közötti tágas felületre vetít változatos alakokat magyar felhorgadás, európai csőd, ázsiai erőszak árnybirodalmából. Tenki Réka (Evelin, Ambrus menyasszonya) Susánna és Lea mellett a harmadik asszonyi balsiker letéteményese, az előadás végén pedig óriási piros-fehér-zöld sálat köt.
A kötés és a kötőtű Weöres megírt játékeszköze, a sáltrikolór (kötögetett harisnya helyett) Máté Gábor ötlete (a tízméteres munkadarab a magaslati kabátországból száll alá). A rendező kissé szürkén indítja el a folyamatokat, következetessége és eszes, pontos előadásszervezése azonban mind jobban gyümölcsözik. Egyre dermesztőbb képeket kalibrál, minden effektust precízen számít ki, s a darab mélyéből a weöresi pajkosságot, cinkosságot, kedélyt, virgonc szexust sem hagyja veszni. A művelődési ház ősöreg televízió-készülékének bekapcsolása (antenna: maga Ibrahim) a felidézés remek rajzolatait teszi lehetővé. A képcső csupán cikázó vonalakat tud kiizzadni, de a jelenetek, szereplők a képládáról leválva újfent Weöres Sándor szellemiségéhez illő tolmácsolást valósítanak meg. Vajdai Vilmos és Makó Péter m. v. tökéletes (különféle nyelvű, különféle stílusú) zenei betéteket szállított a jelenetek elhatárolásához. A vidítóan archaizáló szöveg betűhív ejtésével (éjtszaka, balsamumliget, körösztöletlen, értvel?, sidó stb.) a színészek a dráma szellemében nevettetnek. A Lipót–Mehmed-jelenet, a selyemzsinór-szcéna, Ibrahim önmentő makimajom-liferálási passzusa s a többi: az egyik legeredetibb, legzabolátlanabb és legtartalmasabb magyar színdarab eddigi legsikerültebb előadásának zenitpontjai. Máté áttette a maszkírozott történelmet a rosszul öltözött közelmúltba és jelenbe, tudva: a szorongató mirákulum nem az aktualizáláson, hanem a mélység és hitelesség szívütésén múlik.
Kultura.hu