Zappe László: Árulások, járványok
Lószúnyog - kritika
Amikor Gorkijnak a Lószúnyog című elbeszélése megjelent, előbb 1924-ben a Beszeda című folyóiratban, majd 1925-ben kötetben is, rosszallást váltott ki a korabeli szovjet kritikából. Furcsállták, hogy a bolsevik mozgalomhoz, a párthoz közel álló író művében Dosztojevszkijre emlékeztető vonásokat fedeztek föl. Annál is inkább, mert Gorkij maga is többször megfogalmazta ellenérzéseit a nagy előddel szemben, akitől mintegy elrugaszkodva, akivel vitázva fogalmazta meg nem egy művét. (Érdemes újraolvasni Bakcsi György 10 orosz kisregény című kötetében megjelent alapos elemzését.)
Azt nem sejthették, hogy az áruló, a cári titkosrendőrséggel együttműködő forradalmár önvallomásában, önportréjában nem is annyira az irodalmi múlt, mint inkább a jövő jelenik meg. A börtönében a kiszámítható halálos ítéletre váró rendőrspicli tetteinek okait kutatva nemcsak tudathasadást fedez föl, azt, hogy benne két, három, sőt akár négy lélek lakozik, hanem azt is, hogy gaztetteivel tulajdonképpen saját lelkiismeretét tette próbára, arra volt kíváncsi, mikor szólal meg, mikor jajdul föl benne valami. Mintha csak Camus Caliguláját hallanánk, aki szeszélyes gyilkosságaival hatalmának, szabadságának határait kutatja és nem leli. És a Lószúnyog sem talál magában mást, csak unalmat, közönyt, idegenséget, mint Camus másik hőse.
Fontos, izgalmas irodalomtörténeti dokumentum tehát Gorkijnak ez a műve, amely egyébként magyarul az eredetinél többet mondani szándékozó, Az áruló címmel jelent meg többször is Tábor Béla fordításában. A színházak, a színészek azonban nem feltétlen az irodalomtörténeti jelentőség alapján szoktak játszanivalót választani. Gorkij elbeszélésének adhat bizonyos időszerűséget az időről időre mostanában is előkerülő ügynökmúlt témája, még ha az sokkal többről is szól, mint az árulás, a besúgás, a kettős játék természetrajza. A Lószúnyogot Lengyel Ferenc minden aktualizáló célzat nélkül jeleníti meg a Katona Sufnijában. Előadásának hatása inkább abban rejlik, hogy nagyon illik alkatához ez az erőteljes, kemény férfialak. Teljes összhangban vannak a szöveggel azok a játékok is, amelyekkel a színész megjeleníti, láthatóvá is teszi a jellemet. Ököllel töri szét a jeget, amellyel alaposan megmossa robusztus testét, mintha nem is lennének idegei, úgy viseli el a hideget. Mozdulatait amúgy is féken tartott, fegyelmezett erő jellemzi, miként az önlelkében minden hisztéria, félelem és önsajnálat nélkül kutakodó gondolkodását. A belső ridegség, az érzéketlenség, a szeretethiány szabja meg minden gesztusát, tekintetét, végső konok elhallgatását. A hangkulissza a hajnali kivégzések fegyverropogásával, és Pignitzky Ádám díszlete is – göcsörtös cellafalaival és a padló az orosz ábécével – a szürke börtönvilág közönyét érezteti. […]
Nol.hu