Dömötör Adrienne: Tragédia a személyiségen belül
William Shakespeare: Macbeth - kritika
Tragédiának szoktuk mondani - de valójában (a szó klasszikus értelmében legalábbis) nem az, hiszen nincsen benne a nézõt rabul ejtõ hõs, aki az érzelmi azonosulás lehetõségét kínálva a katarzis felé vezetõ útra vinne. Vannak ezzel szemben markáns arcélû gyilkosok és halvány rajzolatú áldozatok, s a történetnek még apró részleteiben sem csillan meg semmi felemelõ. Shakespeare sokak által legjobbnak tartott mûvében a tragédia a személyiségen belül zajlik, mégpedig abszurd gyorsasággal. Egymásra halmozódnak az események; Macbeth tisztában van vele, hogy nincs vesztegetni való ideje, s hogy "a tett tüzére jeget fúj a szó".
A Zsámbéki Gábor rendezte előadás időben és térben is tovább fokozza a mű koncentráltságát. Fodor Géza dramaturg szöveghúzásai úgy feszítik ki a dráma szövetét, hogy - miközben szinte észrevétlenek - hatásukra az idő még inkább összesűrűsödik. (Inspiráló tényező lehet ebben, hogy a szövegnek valószínűleg nem is ismerjük az eredeti változatát.) A Khell Csörsz tervezte rozsdás fémlapokból mint térhatároló elemekből álló puritán díszlet - különböző formában már számos előadásban találkoztunk effélével - úgy ad könnyen variálható keretet a játéknak, hogy látványukban, komor hangulatukban egymáshoz hangolja a különféle helyszíneket (egyúttal kiemeli Szakács Györgyi jelmezeinek selyemfényű pasztelljeit és kemény fekete-fehéreit). Az előadás jelenetszervezését is az egyszerűség, koncentráltság jellemzi; nemcsak hogy nincsenek tömegjelenetek, hanem többször is szinte kamarajellegűre vált az optika, a főszereplő párra vagy az adott jelenet központi figuráira összpontosítva. (Ennek a közelítésmódnak az eddig látott legradikálisabb változatát Kiss Csaba néhány évvel ezelőtti rendezése képviselte a darab négyszereplős, stúdiószínházi adaptációjával.)
Zsámbéki Gábor Hajduk Károlyt választotta Macbeth szerepére, ami azonnal nyilvánvalóvá teszi, hogy a rendező a legkevésbé sem a szereppel kapcsolatos sztereotípiák mentén kíván elindulni. Hajduk megjelenése nem a fizikai erőfölényével ható izomhőst idézi, akinek duzzadó férfiasságát bizonyítandó van szüksége a dicsőségre, amely a harctéri helytállásból vagy a hatalombirtoklásból kovácsolható. De nemcsak a színész törékeny alkata kölcsönöz értelmiségi jelleget Macbethnek, hanem a szerephez kidolgozott mozgásformák is: a katonától, királytól szokatlanul lazára vett testtartás, a kifinomult gesztusok. Hajduk-Macbeth fürkésző tekintete, apró mozdulataiban tükröződő belelendüléseimegtorpanásai a gondolkodó, önmaga és a világ működését felderíteni akaró ember sajátjai. Életkísérletének Raszkolnyikovéval rokon a tárgya: kiiktatható-e a lelkiismeret? Empirikus kutatása arra irányul: képes-e megtenni, amit titkos vágyai sugallnak, vagyis amire értelmezése szerint az előadás szexuálisan túlfűtött, fiatal vészbanyái - Jordán Adél, Pálmai Anna és Mészáros Piroska e. h. - biztatják. Szó sincs arról, hogy eleve hataloméhes politikus lenne - ahogyan természetesen Shakespeare-nél sem az, hiszen Macbeth nem bonyolódik társadalmi-politikai célok megfogalmazásába, nem vesztegeti a szót a hatalma által megvalósítandó távolabbi tervekre, viszont a szerző kivételes ajándékaként anyanyelvi szinten beszéli a képekben tobzódó, mély értelmű, kivételes szépségű költői nyelvet. A boszorkányok - valódi? képzelete szülte? - ígérete jó pillanatában éri el: a harcmezőről tért vissza, ahol érdem a gátlásoktól függetlenített gyilkolás. Hárítás és elfogadás elvekre alapozott viaskodásából a gyakorlatban azonnal felülkerekedni látszik az elszánás, amint tekintete a színpad előterében rávetül Duncan fiára, az útjában álló majdani "akadályra". Újbóli megingásakor már mellette van a Lady; a vele való összekapaszkodás nagyszerű tettek megalapozója is lehetne: érzéki és szellemi egybetartozásuk megannyi jele kivételes erejű kapcsolatot sejtet. Amikor Macbeth a királygyilkosság után kezében tartja a véres tőröket, olyan, mint egy ijedt gyerek, aki anyai bátorításra vágyva rohan ki a sötétből. Banquo megölésével kapcsolatban - amelyet már saját maga eszel ki - keményen elszánt, de Hajduk a rettenet mozzanatait is mindvégig megmutatja, és nemcsak az olyan látványosakat, mint amelyek a szellem megjelenésével járnak, hanem az "átgázolni és visszafordulni egyformán nehéz" magába tekintő pillanatait is. A Lady halálát szárazon konstatálja: a szennyes kényszerekbe torkollott játszmasorozat már kiölte érzékenységét. Ahogy saját vesztének néz elébe, azt is mutatja: végső soron beletörődött a sorsába; a kísérlet nem sikerült.
A Lady Fullajtár Andrea megformálásában egyszerre eszes, elszánt, erős nő és figyelmes, szerető hitves; ő a "tett és akarat", amely valóra váltani segít Macbeth vágyait. Pragmatikus és ridegen racionális, de eredendően ő sem a megtestesült gonosz, csak benne könnyebben feltüzelhetők az embernek a lelke mélyén szunnyadó veszélyes hajlamai, ha az adott helyzet így kívánja. Ezt akár áldozatkészsége, segíteni vágyása is táplálhatja, amelynek képi metaforája az előadásban többször is megjelenik: a Lady felemeli, cipeli, vállát átfogva támogatja Macbethet. Férje érzelmi váltásaira azonnal reagál: ha kell, fagyos szigorral nyit "nem vagy ember" típusú párkapcsolati csatát, de vágyteli partner az idő hiányában éppen csak megkezdett ölelkezésben. A pár tagjai a lakoma elején vannak a leginkább egymásra hangolva - az összeillő aranybrokát jelmezpáros is hangsúlyozza ezt -, de a szellem megjelenésekor, bár a Lady nagy lélekjelenlétről tesz tanúbizonyságot, Fullajtár már zavarban lévőnek (ingerültnek?) mutatja az asszonyt. (Előzőleg, felkészültebb helyzetben a Lady jobb volt még a színlelésben: zokogott, amikor a királygyilkosság kiderült, és nem lepleződött le képmutatása.) Kettejük közül mégiscsak ő az érzékenyebb, az esendőbb: elméje korán feladja. A folyamat azonban már az első gyilkosság után elkezdődött: amikor a Lady meglehetősen gyakorlatiasan arról beszélt, hogy a vérnyomokat gyorsan el kell tüntetni, Fullajtár a ruhája szélével máris mániákusan sikálni kezdte a padlón ott sem lévő foltokat.
A Macbethben a mellékszereplők mindig nehéz helyzetben vannak, ami megmutatkozik Zsámbéki Gábor rendezésében is. Bár számos jel tanúskodik arról a törekvésről, hogy ezeknek a rövid időre megjelenő és kevés színből álló karaktereknek is önálló színpadi létük legyen, ez nem minden esetben hoz eredményt. Az általam látott előadásban elsősorban Rezes Judit Lady Macduffkffként, Lengyel Ferenc Macduffkffként, Keresztes Tamás és Takátsy Péter gyilkosként formált valóban karakteres alakot, Bezerédi Zoltán pedig mint Duncan tett meg mindent, amire a király különösen hálátlan szerepében lehetősége nyílt. Feltűnő volt viszont Banquo és Lennox alakítóinak (Mészáros Béla és Dankó István) erőtlensége. Várkapusként Haumann Péter mintha tanácstalan lenne ebben a sokat vitatott szerepben (amelynek szövegét annak idején egy híres angol Shakespeare-kiadás apróval szedve, mintegy zárójelbe téve közölte, ahogyan egyébként a mű egyik korai magyar fordítója a vészbanyák szövegének jó részét utalta a függelékbe). Még ha nem is merészkedünk addig, amit Spiró György feltételez Shakespeare lehetséges szerepöszszevonásaival kapcsolatban, hogy a Kapus Duncannek mintegy a reinkarnációja - jelen előadás különben sem szerepösszevonásokat, inkább csak szerepkettőzéseket alkalmaz -, még akkor is valószínű, hogy a Kapus figurája többet sejtet annál, minthogy a műnek pusztán egy vicces zárványa legyen.
Az előadás befejezése: lehangoló rendszerváltás. A halottakat elnyelték a színpadon többfelé megnyitható sírgödrök - a motívum az egész előadáson végigvonult. (Korábban Banquo szelleme visszatérésének kényes színpadi helyzetét is nagyban segített megoldani a verem, és helyszínéül szolgált a végső, korhűen brutális párbajnak is. A színpad jobb oldalán emelkedő oszlopnak azonban, amely harangjaival, órabelsőt idéző fogaskerekeivel, vízzel teli ballonjával - a felhangosított csöpögés visszatérő effektus az előadás Sáry László nevével fémjelzett hangzó világában - az idő szimbólumaként értelmezhető, a ráirányított jelenetek ellenére sem sikerül a játéktér szerves részévé válnia.) A zsarnok elpusztult, ám a rendszerváltás jellegéről még nem tudni semmit. Vajon mennyire lehet bízni Macduffban, aki sorsára hagyta - idő közben kipusztításra ítélt - családját, csak hogy a Macbeth elleni bosszúra összpontosíthasson? Malcolm, a következő uralkodó új ranggal erősíti meg embereit - vajon nem túlságosan ismerős ez a helyzet, akár nem is messzebbről, mint a dráma elejéről? Az előadás a kételyekre erősít rá, amikor megismétli Malcolm idevonatkozó szövegrészét. Ha belegondolunk az angol történelem további fejezeteibe: akár ne is legyen több kérdésünk.
Criticai Lapok