Konkoly Edit: Nem értem, mi van velem…

Csehov: Ivanov - kritika

Szokásos jóérzéssel ültem be a Katona József Színház nézőterére az Ivanov utolsó előadására. A darab 2004 óta ment Ascher Tamás rendezésében. Látta már Moszkva közönsége, de élvezhették az amerikaiak, a franciák és a németek is.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a szereposztás is változott. Igaz, Fekete Ernő és Nagy Ervin például maradt, a két női főszereplő azonban nem. Szandtner Annát Jordán Adél, Ónodi Esztert Tóth Ildi váltotta fel. Az a Tóth Ildi, aki annak idején az Új Színházban Székely Gábor rendezésében volt Anna Petrovna, Cserhalmi György Ivanovja mellett.

Bár az Ivanov Csehov korai darabjainak egyike, nem érződik a szerző avatatlansága. Csehov már itt is pontos képet rajzol a férfiról, aki valaha boldog volt, mert dolgozott, írt, és legfőképp szeretett. Aki ma csak árnyéka önmagának, és nem érti, mi van vele. Igazi, célját nem találó, felesleges ember. A Fekete Ernő által megszemélyesített Ivanovban kétségtelenül jelen van a kor afféle szomjúsága, amelyet Nietzsche azzal a kijelentésével, hogy Isten halott, csak fokozott.

Khell Zsolt díszletei kortalan szocializmusba repítik az eredetileg az 1800-as évek legvégén játszódó történetet. Nyomasztó, kilátástalan világba, amelyben hit nélkül élni – sem akkor, sem most nem lehet jó.

Bár élni lehet, úgy, mint a Máté Gábor alakította Sabelszkij gróf: cinikusan röhögni másokon, vagy mint Nagy Ervin Borkinja, aki remeg a pénzért, és ezért feladja önmagát alkalmazkodásában. Esetleg játékba is menekülhet az ember, akár Bezerédy Zoltán Lebegyevje alkoholistaként vagy Bán János kártyásaként. Koszih is felébred egy pillantra, amikor puskát fognak rá: „Nahát, a rossebb se érti ezt! Már beszélni se lehet senkivel? Úgy élünk itt, mint Ausztráliában.”

Ivanov nem kér a mások által elé tartott tükrökből, becsületes szeretne maradni, legfőképp őszinte önmagához. Ahhoz a keserű igazsághoz, hogy már nem szereti a feleségét, mert úgy hiszi, mást szeret.

Meg fog halni Anna Petrovna, mondja ki a bántó igazságot a fiatal orvos, Lvov, mire Ivanov a vállát rándítja.

Számomra ebben a darabban az igazi dráma Annáé. A nőé, aki feladja mindenét, hitét, családját, lemond a vagyonáról is, csak hogy azzal a férfival élhessen, akit szeret. Tóth Ildi olyannyira jelen van, hogy elhiszem neki Szakács Györgyi szakadt, fehér köpeny-jelmezében is, hogy valaha vonzó volt, hogy tényleg szereti a férjét. Felsejlik játékossága és az odaadása, amiért lehetett szeretni. De azt a delejes félelmet is érzem, amely az elutasítást mély szakadéknak éli meg. Jobb belezuhanni, mint kivetettként élni.

A dráma másik fele valóban Ivanov drámája. Az emberé, aki nem szeret, vagy ha mégis, magának sem meri bevallani, hogy nem azt, aki Lvov, a megtestesült becsület szerint megérdemelné.

Hogy ki érdemelne meg és kicsodát, az Szása drámája is, akit Jordán Adél alakít pontosan. A fiatal lány szerelmét valójában nem fogadja el Ivanov, és jól teszi. A szerelem, amely megmenteni akar, nélkülözi azt az igazi mélységet, amelyben két lélek egymás egyenrangú társa.

Ha megmenteni akarsz – nem tudsz létezni kölcsönösségben. Ha az egyik erőteljesebben akar adni, abból áldozat lesz. Nem igazi, mint Jézusé, csupán szerep, amelynek kérge alatt szemrehányás lapul.

Ivanov nem tud hinni, mert nem tud szeretni. Szása tragédiája, hogy nem hagyja magát szeretni. Milyen bonyolultan egyszerű, ahogy Csehov megmutatja az emberi lelket!

És szép, ahogy Ascher hagyja színészeit, hogy kibontsák a figurákat ebben az eseménytelen cselekményben, amelyben alig történik valami, mégis megtörténik minden, ami az emberi lelket mozgatja. Fekete Ernő Ivanovja abszolút hiteles, belülről jól felépített, csupán testi meztelenségét érzem szükségtelennek. Lelkében amúgy is csupasz, fokozni e védtelenséget felesleges.

A második felvonásban Lebegyevéknél, Szása születésnapján is szép a lányok, Pálmai Anna, Pelsőczy Réka egy-egy gesztusban alig mozduló vágyakozása a házasság után. Szirtes Ági Babakinájában – magas sarkú cipőjével, riszáló csípőjével – kicsit visszaköszön a Portugálban alakított feleség-szerep. Bán János – ott a férje – egy bensőséges mozdulattal rá is csap a fenekére. De Babakina alapvetően mégis más most, mint az Asszony. Okos és bizalmatlan, aki azért megy bele a Sabelszkij gróffal való házasság-üzletbe, hogy ne unatkozzon. Sabelszkij végül mégis visszalép, mert annyi becsület mégis van benne, amennyi a józansághoz szükséges.

Ennyi Ivanovban is van, aki inkább a halált választja, vagy hagyja, hogy a halál válassza őt, csak megmeneküljön az önmaga iránti undortól és a szűnni nem akaró bűntudattól, amelyet Nagy Ervin élettől duzzadó Borkinja ugyanúgy nem képes oldani, mint Szása szinte betegesen önfeláldozó szerelme.

Ivanov dühödten reménytelen, amit vezeklésre való képtelensége csak fokoz.

Csehov egy ember belső drámáját próbálja külsővé, megfoghatóvá tenni. Nem könnyű feladat drámaiatlan drámát írni. Hol vannak már Shakespeare nyílt színen zajló konfliktusai!

Milyen szomorú lenne mégis minden, ha az élet valóban ennyi lenne, gondolom az előadás végén a szűnni nem akaró tapsorkánban. Csehov és/vagy Ascher újra ráébresztett az evangéliumi egyszerűségbe vetett hitem fontosságára.