Dömötör Adrienne: Békésen szemlélődni

Peter Handke: Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról -kritika

„Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli, mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék.” Handke miniatűr jelenetekből összerakott játéka Brook esszenciális megállapítására rímel: meghatározatlan város terén vagyunk, jönnek-mennek az emberek, mi pedig – egyszerű bámészkodókként – nézelődünk, akárha magunk is ott ücsörögnénk egy lépcsőn vagy egy kávéház teraszán. Néha nem történik semmi, máskor nagyon is sok minden egyszerre. Néha érteni véljük a helyzeteket, amelyeknek kéretlen szemlélőivé válunk, máskor csak egy-egy mozdulatra, gesztusra leszünk figyelmesek, s máris kalandozunk tovább. Handkénak kétségtelenül igaza van: a legközönségesebb dolgok is érdekesnek tűnnek, ha közelről megnézzük őket.

A mű szótlan szereplők helyzetgyűjteménye. Szöveg nélküli képsorozat: szerzői utasítások bőséges – és szerencsére értelmezési kísérletektől mentes – füzére. A Katona József Színházban a mű nyomán életteli jelenetmozaik születik, amely az emberi tevés-vevéseken, apróbb-nagyobb történéseken keresztül a helyről és a korról is beszél, ahol és amikor élnünk adatott. A Máté Gábor rendezte előadásban groteszk életszilánkokat, gesztikus színpadi egyperceseket látunk, melyek közül a legjobban sikerültek az eredetinél gazdagabb tartalmakkal töltik fel a handkei rövid állapotrajzokat.

Unott képpel rohan előre az idegenvezető (Bodnár Erika), és idegesen várakozik, míg lassacskán feltűnik a csoportja: idős, vidéki emberek, akik a látványtól elragadtatottan meg-megállnak, angyali nyugalommal nézelődnek. Bevárja őket, újra szaporázni próbálja lépteit, végül ingerülten bár, de kénytelen alább adni a tempót. Megvan a véleménye – de miről is?

Üdvözült mosoly a fiatal pár (Fullajtár Andrea, Kocsis Gergely) arcán: a nő gyereket vár. A takarásban kocsit tologatnak; a hangulat és a mozdulatok babakocsit sejtetnek – de egy alaposan megpúpozott bevásárlókocsi gördül elő. Hol van a boldogság mostanában?

Pillanatfelvételek, melyek erejét a viszontlátás növeli: szüntelenül vigyorgó, monomániás kocogó (Vajdai Vilmos); vörös ruhában lejtő, jelentőségteljes pillantásokat körbehordozó szépasszony (Fullajtár Andrea). Közben-közben szürreális képek, talányos gesztusok: száraz falevelek hullanak az idős férfi (Morvai Imre) kalapjából, kabátja alól homok pereg; tarka ruhás társaság hirtelen magára ölti a szemből érkezők őszies színű kabátját. És színházfilozófia: bátran derülhetünk – hisz ez csak játék! – a suta kísérője miatt hasra vágódó vakon (Bán János), a hosszú létrával kis híján elkaszált járókelőkön, vagy azon a bizonyos téglán, amely a legváratlanabb pillanatban is lezuhanhat.

Az előadásban az a legüdítőbb, hogy enged békésen szemlélődni; nem akar magyarázni, sulykolni, átértékelni. (Néha sugallni próbál ugyan valamiféle teljességet – és hiánytudatot –, de éppen ezekben a pillanatokban tűnik erőtlenebbnek; Mózes, Tarzan és társaik előszöri bejövetele poénnak, további megjelenése üresjáratos ismétlődésnek hat.) A színészek bravúrosan alakulnak át egyik szerepből a másikba: játékuk elegánsan elkerüli a mű jellegéből fakadó két fő veszélyt: sem a banalitások szürkeségébe, sem harsány színészi eszközöket mozgósító tréfás magamutogatásba nem fullad. Hogy az előadás (jelen sorok írójának tűrőképessége szerint legalábbis) 10–15 perccel mégis hosszabbnak érződött az ideálisnál, az a darab alapötletéből, egy idő után monotóniába torkolló szerkezetéből adódik, és abból, hogy az előadásban is több a felvillanó esemény, mint a történetrészlet. Igaz: a címben említett egy óra helyett egy teljes napot látunk, amibe valóban igen sok minden belefér.