Ritkán látott természetességgel megmutatott romantikus indulatcsomag. Ugyanaz a közvetlenség, amelyet éppen ennek a színháznak a Sufnijában, éppen Székely Kriszta Petra von Kantjában láttunk. Mert Székely nagyon tud valamit. Új erővel megtölteni egy nálunk régi színházi nyelvet. És meg tudja nekünk mutatni ezeket a hisztéria határán táncoló, szerelmes, Lars von Trier-hősökre emlékeztető nőket.
Nem a karácsony miatt fog el ünnepélyes érzés, hanem mert végre női rendező előadását látom a Katona nagyszínpadán, ráadásul pályakezdőét. Bárcsak új tendencia kezdete volna ez. És eljönne az idő, amikor az embernek már fel se tűnik az ilyesmi. A fiatal Székely Kriszta a kirakatházasság problémájára tette a hangsúlyt Ibsen Nórájában a női emancipáció és más olyan kérdések helyett, amelyek ma már ezen a darabon keresztül nehezen volnának megközelíthetőek.
A hideg profizmussal ábrázolt családi látszatidill azonban egészen az utolsó jelenetig távol marad tőlem. Akkor viszont váratlanul történik valami. De ne ugorjunk ennyire előre. Rögtön az elején úgy tűnik, éppen a rendező van leginkább tisztában azzal, hogy ma mást gondolunk egy kitartott nőről, mint bő száz éve. Az első képben Nóra nem is a férjéhez beszél, bár szavait hozzá intézi. És Ónodi Eszter sem Ibsen polgári illúziószínházának szereplőjére hasonlít, inkább egy Elfriede Jelinek-hősre. Például mert a néző felé fordul. A nézőhöz, aki Ibsennél kukkoló. Most viszont az első jelenetben vállaltan olyasmit látunk mások magánéletéből, amit azok meg akartak osztani velünk. Mintha a Facebookon tennék, amelyet pár nappal karácsony előtt már kezdenek is elárasztani a pózoló karácsonyi szelfik. Nóra is elegánsan és tökéletesre sminkelve fordul a közönség felé. „Félre” beszél. Az átlag fölötti színvonalon él, kokaináron vásárolhatott: kezében luxusboltok reklám papírszatyrai, megszámlálhatatlan mennyiségben, mégsem roskadozik alattuk. Ez nem kisrealizmus: a drága ajándékot rejtő szatyor könnyű, mint a vásárló szíve. A háttérben karácsonyfa. Ez mind nekünk szól.
Nyilván nem kell túl gyanakvónak lenni, hogy azonnal kételkedjünk ennek a kifelé élő látszat-Nórának a családi boldogságában. A szereposztással Székely Kriszta szintén az ibseni élethazugságot hangsúlyozza, kevésbé az öncsalást, inkább a világ átverését: amikor a népszerű HBO-sorozat, az Aranyélet gazdag gengsztereinek Lady Macbethjére, Ónodi Eszterre bízza Nóra szerepét. „Minden rohad, ami fénylik” – biztatta a szlogenné vált gondolattal irigykedő nézőjét a széria első évada. Ugyanezt ígéri ez a Nóra is, hogy most nem az lesz a botrány, hogy egy nő kilép egy házasságból. Amely lépés radikalizmusát az említett Jelinek már a nyolcvanas években keresztülhúzta a Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét? című hogyantovább-darabbal. És mintha Székely Kriszta is számolna vele, hogy a tehetős férje mellett cserfesen költekező babafeleség figurája ma már nem a természeteset, végképp nem az őszinte odaadást jelenti.
Ezért is nehéz mit kezdeni Nóra őszinte fájdalmával a végső pillanatban, amikor felvállalt hazugsága lelepleződik. Mégis, az utolsó jelenetben hirtelen elfelejtem, kiket néztem odáig, és belefeledkezem Ónodi nagyjelenetébe. Nem csak azért tűnik más embernek ez a Nóra, mert lemossa a sminket, és mackóruhába bújik. De végre természetesen mozog: megelevenedik előttem egy mai nő, aki éppen kikészül attól, hogy három gyerekének apja nemcsak hogy nem ért egyet vele, de még a felvetett problémát magát sem érti. Tehetetlenségében szóhoz sem jut. Mint akiből egyszerre, artikulálatlanul szakadnak ki tizennégy év elfojtásai. A férjet játszó Fekete Ernő kissé teátrális, modoros értetlenséggel figyeli a szabadon áramló frusztrációkitörést. Mert ami Ónodit illeti, a jelenet akár katartikus is lehetne. Végre egy, a természetesség felé újszerűen közelítő, minden teatralitást levetkőző játékstílus. Igaz módon ábrázolt kisrealizmus, amely nyelvezet nevével ellentétben ma sokszor valóságidegennek, modorosnak hat. Ritkán látott természetességgel megmutatott romantikus indulatcsomag. Ugyanaz a közvetlenség, amelyet éppen ennek a színháznak a Sufnijában, éppen Székely Kriszta Petra von Kantjában láttunk. Mert Székely nagyon tud valamit. Új erővel megtölteni egy nálunk régi színházi nyelvet. És meg tudja nekünk mutatni ezeket a hisztéria határán táncoló, szerelmes, Lars von Trier-hősökre emlékeztető nőket. Csak azt az egyet nem értem, és ez bosszant végig, amíg nézem a jelenetet, hogy vajon mitől lett hirtelen fontos ennek az idáig látszatoknak élő Nórának, hogy szereti-e a férje. Akivel egészen odáig nyilvánvaló érdekházasságban élt. Azt hiszem, abba nehéz belehelyezkednem, hogy őszintén szereti férjét az a huszonegyedik századi nő, aki megelégszik azzal, hogy otthon sokszor hallgass a neve, cserébe korlátlanul rendelkezik ura és parancsolója bankkártyájával. Mert szemben a korábbiakkal, az utolsó jelenetben váratlanul már nem egy kegyencnőt látunk, hanem egy szerelmes nőt. Aki az igaz szerelem jogán kikészül a felismeréstől, hogy érzelmei nem kölcsönösek, és hogy férje szeretetének megvannak a maga határai.
Talán valamiféle szociológiai értelemben vett hazai ízt is hiányolok, amikor a számomra ismerős magyar elit kegyencnőivel hasonlítom össze ezt a Nórát, bár ez nyilvánvalóan nem is volt alkotói cél. A dialógusok alapján az idő kortárs ugyan, de a nevek a Baltikumra utalnak. Vagyis a különbségek ellenére inkább az emberi kapcsolatok érzelmi dinamikáján van a hangsúly. Szívesen elfogadom, hogy így élnek ma északon, a nyugati családmodell problematikáját mégis távolinak érzem a mi kelet-európai, bár látszatokkal szintén terhes életünktől. Itt van például a jól menő ügyvéd: Fekete Ernő Torvaldja kivetkőzik magából a gondolatra, hogy erkölcsi gyanúba keveredhet. Mert ebben a kultúrában, szemben a miénkkel, tönkre lehetne őt tenni feleségének egy magánkölcsöni szerződésben adott hamis aláírásából kreált „ügyével”.
Ha viszont nem tekintem egységes egésznek ezt a Nórát, bizonyos jelenetek működnek. Ónodi nagyjelenete mellett például, amikor Pelsőczy Réka Kristine-jét, a régen elvesztett, de a legnagyobb egzisztenciális válságban újra megtalált társat magához szorítja és megcsókolja Keresztes Tamás sokáig elutasító, de annál szeretetéhesebb, árva, lepukkant Krogstadja. Vagy amikor Nóra legkisebb gyereke produkálja magát. A kis sárga ruhás Engárd Emil valószínűleg maga provokálta a jelenetet, amiben nem szerepet játszik, hanem önmagát. Nem lehet elhurcolni a színpadról. Visszahúzza azokat, akik kitessékelik. Szerepelni akar. Nem színész, hanem gyerek. Vagyis gyerek, tehát színész. Élvezi, hogy nézik, és én élvezem, hogy nézhetem.
Székely Krisztáról már most is tudni lehet, megvan benne az a bátorság, amely a Nóra újraértelmezéséből nekem hiányzik. Dramaturgjával, Szabó-Székely Árminnal, ha nem is kizárólag, de elsősorban a szöveg nyelvi frissítésén dolgoztak. A mai szleng vagy Balázs Juli kortárs luxuslakásbelsője azonban egy dolog. A másik a figurák változatlan idegensége.