Rongyimaszőnyeg

Nem az az elsődleges, mit ad elő a színművész, hanem az, hogy kit. A Katona József Színház Sufnijában tartott versszínház-premier észjárást, alkatot, mentalitást jelenít meg. Szuverén univerzumot. Szavak, sorok, rímek, szövegdallamok: háromezer-hatszáz másodperc Weöres Sándor közelében.
Fekete Ernő, aki egy évtized óta készült önálló estjére, úgy ölti egy órán át a verseket, versrészleteket, hogy az első pillanattól az utolsóig ámulnunk kell a költő műveinek keresetlen egyszerűségén, mely a legmagasabb rendű, gyönyörű nyelvi-bölcseleti kigondoltság is. Lefegyverző természetességgel áramlik a monodrámaszerű összeállítás, pedig – kevés kivételtől eltekintve – nem Weöres legjelentékenyebb vagy legismertebb költeményei kaptak helyet. S mégis az a benyomásunk: sem a poéta, sem tolmácsolója nem téveszt el egyetlen szót sem. Nagyon nehéz bármiféle céltudaton rajtakapni a repkényes szerkesztés kacsait, vezérelveit, műhelytitkait, mert a legtöbb szólamnak az ellenkezője is képviselteti magát. A gyerekversnek mondott darabok is küldenek hírnököt a játékos evilágiság berkeiből, de istenek és lelkek is szálldosnak mindenfelé, bár akad, akinek csak a ganajdombon jut hely, Animus és Anima pedig hokedliről szaval.
Fekete Ernő Tóth László és Tóth Judit segítségével, Keresztes Tamás zenéjére hozta létre a Mennyekbe vágtató prolibuszt, de rendezőt nem jelöl meg a pici színlap. Ha ilyen a rendező nélküli színház – éljen! Megrendezett, ám nem túlteatralizált a mono-Weöres a közönséggel dialogizáló előadása. Profán szertartás, önmagát fricskázó szimfónia. Egy suhancosan középkorú érett férfi hazatér valahonnan, hoz valamit, elmenne, vinne valamit, hever, olvas, tesz-vesz, vetkőzik, öltözik (a nyakkendőjét előbb veszi fel, mint az ingét), s közben beszél, versbeszél magának és másnak, hogy szóljon az élet, és szóljon benne a halál is. Televerseli maga körül a leget, töredékekkel, egészekkel és töredékegészekkel, hogy ne legyen egyedül (ötven néző szeme láttára). Mindig este van és mindig éjszaka, fények és árnyak, kékek és sötétek, lámpákkal való ügyködések erre vallanak, csakhogy nincs egyik sem, mert a vers a hétköznapot is átbillenti az időtlenségbe.
A kompozíció sodrása, a színész érdeklődése és ízlése úgy kívánta: a szemfényvesztően muzikális, varázsos artikuláltságú, ismétlő, refrénes, ornamentikus, burleszkes, halandzsás versekből legyen több – s közben sose gyengüljenek a Létről való töprengés (irónia, szkepszis, szarkazmus mögé vont) pozíciói sem. Weöres Sándor hangja négyszer szólal meg magnókazettáról. Hallani véljük: igenli, ami a Sufniban zajlik – hát hiszenépp ezt mondja ő is! A negyedik, estzáró Weöres-megszólalás már felesleges, és nem jó a cím, nem vált be sejtelmeiből semmit – azaz más sejtelmek válnak be, azok nagyszerűen. Más irányokba lendít a műsor, egészen a nem hintázó hintaló megüléséig.