Koltai Tamás: Siratópamflet

Nádas Péter: Szirénének - kritika

Kézenfekvő lenne elkerülő kritikát írni, ami az érdemi kritika ellentéte, majdnem ötven éve virágzó műfaj a honi recepcióban, és biztos jele annak, hogy a recenzensnek nincs véleménye a komplex előadásról mint műegészről, nincs szellemi kapcsolata sem a benne megfogalmazott tartalmakkal, sem a belőle kibontakozó világképpel, következésképp magával a világgal sem, azzal a színházon kívüli valósággal, amelynek értelmezéséhez az előadás hozzá kíván járulni, különben mi a fenének jött volna létre.

Az a helyzet, hogy nekem most tényleg nincs kapcsolatom a Katona József Színház előadásával, amelyet Dömötör András rendezett Nádas Péter Szirénének című szatírjátékából. El tudom mondani, hogy a darab német felkérésre született, Ruhr-vidéki színházak kértek föl hat európai drámaírót egy-egy színmű megírására az Odüsszeia témájára, Európai Odüsszeia összefoglaló címmel, majd amikor a darabok elkészültek - egy igazi elkerülő kritika föl is sorolná őket, ezzel is fogy a hely -, be is mutatták mindegyiket, sőt tavaly, amikor Essen egyike volt Európa kulturális fővárosainak, kétnapos program keretében előadták mind a hatot, a közönség 259 euróért bérletet vehetett a teljes programra, amibe az éjszakai szállás is beletartozott, önkéntes helyi lakosok szállásolták el az érdeklődőket, arra az időre befogadták őket a családjukba, ezáltal a nézők belekerültek az élet áramkörébe, beszélgettek a lakossággal és a várostól városig pendliző buszokban egymással is, olyan volt az egész, mint egy ókori dionűszia. A Szirénéneket a hírneves Roberto Ciulli rendezte, sok kritika jelent meg róla, dicsérőek és levágóak, itt el lehetne töprengeni a német recepció gazdagságán, idézni lehetne a kritikákból (például az olyan hatásos slágvortokat, mint „szigorúan celebrált borzalmak"), és bezzegeskedni lehetne egy kicsit, hogy a német színházi kultúra így, a nemzetközi fesztiválok úgy, meg hogy Nádas miért nem ír darabot a magyar színpadoknak. Ez mindjárt továbbgombolyítaná az elkerülő kritika fonalát a régebbi Nádas-darabok, „a három T" (Takarítás, Találkozás, Temetés) felé, részletesen taglalni lehetne, milyen előadások születtek belőlük, köztük jók is, de olyan egy sem, amely a recenzens véleménye szerint fölért volna az olvasmányélménnyel. Itt kapóra jönne, hogy akkor a Nádas-drámák eszerint szövegdrámák vagy könyvdrámák, amire a válasz az, hogy a recenzens képzelete ezt cáfolja, de a színház ezt eddig érdemlegesen nem tudta igazolni.

Itt már - az elkerülő kritikában - bejöhetne a képbe a Katona előadása, amely szellemes és szakmailag perfekt, remek dolog, hogy Kháron ladikja(i) három felfújható gumicsónak, ami a szereplők hármasságának leképezése, és ugyanolyan jól működik, mint az alvilág (Hádés) bejáratát jelző nagyméretű, kontraposztos fenékszobor, vagy az időnkénti vetítés, vagy a büfépavilon, amelynek felszaladó redőnye mögött gyakran átöltöző revügörlök vokálja ad elő ironikusan manipulált retróslágereket. (Feltétlenül megemlítendő a díszlet- és jelmeztervező, Horgas Péter és Bujdosó Nóra, valamint a zeneszerzők, Zombola Péter, Kákonyi Árpád és Sáry László neve, precízebb recenzensek a megfelelő nevek mellé azt is odaírhatják, hogy m. v., nagy baj lenne, ha a társulat tagjainak gondolnánk őket.) A rendezőről szólva elhallgathatatlan erény a pontosság, a hibátlan tempó-ritmus, az ügyes térkihasználás, az elegáns járás-kelés a mítosz, a hétköznapiság, a revü és a kabaré között. A színészek emlegetése helyfüggő. Nem maradhat el, hogy Szirtes Ági milyen kivételes jelenség, milyen nagyszerű Persephoné, és milyen büszke fájdalommal mondja a nehéz, de gyönyörű szöveget. Mivel a többiek többnyire különböző összetételű hármas csoportok egyéni tagjai, nehéz lenne szerephez kapcsolni őket, de Kovács Lehel intenzitása, Hajduk Károly virtuóz szöveggörgetése, Pelsőczy Réka fanyarsága, Szacsvay László szarkazmusa, Kun Vilmos rezignált bölcsessége feltétlenül kiemelendő, a többiek ízlés és tetszés szerint, kiegészítve néhány apró, de pregnáns részlettel, például a huzalon-kampón belibegő Nikével mint slusszpoénnal.

Mármost az elkerülő kritika egyes mozzanatainak további felduzzasztásával a teljes terjedelem fáradság nélkül kitölthető, magam az eddig leírtakra kb. egyhatod időt fordítottam, mint más recenzióim karakterarányos részére. Már csak azt kellene indokolnom, miért nem írok érdemi kritikát.

Mert a Szirénének olvasva nekem szól valamiről. Hogy miről, az mindegy is, a feladatom: megfejteni, miről szól a színháznak. Erre viszont nem vagyok képes. Ültem egy és háromnegyed órát a Kamrában, jól szórakoztam, és miután kiléptem az utcára, elfelejtettem az egészet. Bennem lehet a hiba, mondom erősen szabadkozva. Ha ugyanis olvasom Nádas szövegét - nevezhetem színdarabnak vagy szabad versnek, a posztdramatikus színház korában ennek nincs jelentősége -, először is lenyűgöz annak nyelvi sodrása, intellektuális pompája, gondolati folyondárjának érzelmi telítettsége. Ilyen tökéletes drámai szöveget - még egyszer mondom, hogy mindenki értse: drámait - ritkán olvas az ember. A szöveg mögött - és ez a másodszor - képek tűnnek föl. Maga az alaplátomás, amely végigvonul az egészen - félig a homokba temetett gótikus romtemplom, a beszakadt ablakszemeken kiáradó ölebnyi döglegyek -, határozott szellemi instrukció, amit persze nem kell szó szerint megvalósítani: a pusztítás és enyészet metaforája. A további víziók hosszú sora mitológiai, történelmi és kortárs képeket idéz fel, háborúkat, öldöklést, erőszakot, ökológiai katasztrófát és így tovább. A „megkattant világot" vagy „a történelem undorító vörös fonalát". Mindezt egy történelem utáni vagy halál utáni világállapotból, „Hádésből", a semmiből megjelenítve, mint egy (akár) madáchi értelemben vett látomást, amelyben nem kronologikus sorrendben követik egymást, hanem kavalkádban, a keresztúton keverednek a „történelmi színek", az ógörög mitológia és a modern poklok, forradalmak és anarchiák, Isonzo, Voronyezs, Auschwitz meg a többi, és összefolynak egyetlen „posztapokaliptikus siratóénekké", ahogy egy kritikusa fogalmazta. A letaglózva ironizáló, helyenként makabrikus hatást lehet kozmikus kétségbeesésnek, illúziótlanságnak vagy éppen szenvtelenségnek tekinteni (Nádas elköveti azt az elidegenítő „galádságot", hogy a szövegfolyamba épített instrukciókat ad a rendezőnek, a dramaturgnak és a világosítóknak), és a szöveget nyilván sokféleképpen lehet interpretálni. „Hangosan és lassan kell olvasni", javasolja a Neue Zürchher Zeitung kritikusa. Játékautomaták világába adaptált válogatott barbarizmus gyanánt kell megjeleníteni, mondja a mülheimi előadás rendezője. Valahogy viszonyulni kell hozzá.

Ha folytatnám, az már érdemi kritika lenne, és oda futna ki, hogy a Kamra frivol és hercig előadása nem Nádas Szirénéneke. De miért ne lehetne az? Hozzám nem ért el, ezért egy érdemi kritikában azt sem tudnám eldönteni, hogy a díszlet, vagy Szirtes Ági, vagy akárki/akármi jó-e, mert ahhoz azt a gondolatot kellene érzékelnem, amelyhez képest ilyenek vagy olyanok. Fontos, hogy a Katona eljátssza a Szirénéneket, mert kivételes mű, és fontos, hogy fontosnak tartja eljátszani. Egy fiatal, tehetséges rendezőre bízta, aki generációjának gyermeke, és másképp - lazán és infantilisan - éli át a világkatasztrófát. Ez komoly jelzés. Ha a szatírjáték paródia, akkor Dömötör András rendezése a paródia paródiája.

Élet és irodalom