That's all Folks!
Ezúttal tényleg nem kell a „barokk” jelzőtől megijedni. A Kamra előadásában ugyanis posztmodern mesejátékot látunk a jósolt végzetet elkerülni kívánó királyról, a rabságban tartott hercegről, az aktuális érdekek mentén mozgolódó udvartartásról. A mesejátékforma stíluskavalkádot olvaszt magába: klasszikus színháztól és annak paródiájától a brechti eltartáson át a hollywoodi giccsig minden a színpadra perdül, természetesen az ilyenkor magától értetődően garantált happy enddel, amiről azért sejthető, hogy nem is annyira happy, ráadásul Tapsi Hapsiból is bugyog a vér.
Kovács Dániel e. h. Pedro Calderón de la Barca drámáját először is alaposan meghúzta (Várady Zsuzsa dramaturggal közösen), sőt: célratörően egyszerűsítette. Sőt (ritkaság): oly szerencsés módon, hogy passzoljon a kitalált formához. Márpedig ez a forma alárendeli magát a történetmesélésnek, és Kovácsot érezhetően ez izgatta a leginkább. Hogyan lehet ma korszerűen és érdekesen elmondani egy barokk drámát? A rendező a választ a játék fölerősítésében találja meg, és a Katona igencsak elemében lévő társulata maximálisan partnere ebben.
A díszlet (amit ugyancsak a rendező tervezett) felnagyított mobil terepasztal és ugyancsak felnagyított fiókok-kredencek együttese. Apró furcsaság, hogy mindez a furcsa gyerekszoba egy elektromos drótkerítéssel van elválasztva a nézőtérről, ide (az ismeretlen Lengyelországba) érkezik Rosaura és Clarín, első léptükkel egy börtönbe érve, ahol egy kissé flúgos és meglehetősen heves manus, Segismundo fogadja őket, nem túl szívélyesen. Aztán hamar kiderül, hogy a helyiségben Basilio király fiát tartják fogva, mert a felséges úrnak azt jósolták, hogy majd porban csúszva kell fia előtt megalázkodnia, és ezt szeretné elkerülni. Ám a király kétségek közt őrlődik a jóslattal kapcsolatban, ezért próbát tesz fiával – ha ő nem válik be, Astolfóra és Estellára száll az uralkodói jog. Segismundo, szembesülve a forgandó szerencsével, az első adandó alkalommal bosszút áll, a király pedig belátja, hogy nem túl jó ötlet rosszindulatú, gonosz és bosszúálló utódját ültetni egy ország élére, így visszaszállíttatja Segismundót a fogdába, és elhiteti vele, hogy előző napja egy álom volt csupán. Ám a nép a jogszerű megoldások híve, és Segismundo mögé áll, a harcban a király veszít, azonban – minden jó, ha vége jó, márpedig itt a vége jó, mégha mindenki kissé kényszeredetten, kétkedve és fanyalogva is veszi tudomásul, úgyhogy lehet, hogy nem is olyan jó, de that's all Folks!
A barokkos cikornyáktól és veretességtől megfosztott színpadi szöveg ezúttal nem csupán jelzésértékű, hanem a koncepció lényegi eleme. Bár a sztori elmondása az előadás prioritása, jelentős erénye, hogy a rendező nem szavakkal, hanem színpadi elemekkel, a színházi nyelv eszközeivel mesél. Számtalan ötlet, poén és geg van az előadásban, amelyek többnyire szervesen kapcsolódnak egymáshoz (bár van kétségtelenül egyszerűen csak jópofa elem is a színen, például a diavetítés), tulajdonképpen ezeknek a sorozata adja ki a produkciót. Ehhez társulnak Benedek Mari „óvodajelleget” erősítő, ötletes jelmezei: a paplan mind palást, a papírból kivágott korona, a lányok szándékolt jelmez-ruhája (így öltözik a kislány, ha nagylánynak akar mutatkozni), vagy a trónörökös mackógatyája, amely trónra lépésekor csillogó aranyszínű trendi trapéznadrággá nemesül.
De ami igazán előrehaladtatja a rendszert, a tudatosan archetipikusnak ábrázolt figurák színészi jellemzése. Pompás összjátékot mutat a társulat, még a legkevésbé kibontott figurákhoz is képesek a színészek kerek személyiségportrékat teremteni: Takátsy Péter merev, aprólékos, puha, de önfegyelmet diktáló, wannabe-zsarnok Astolfója vagy Pelsőczy Réka örök elégedtlenséget az arcára ültető, finoman utálkozó-önző Estrellája is remek. A végrehajtó szerepében mutatkozó Clotaldót Elek Ferenc a méltóságteljesség és annak végtelenül intelligens, de önmagát megható paródiája között játszik. Lengyel Ferenc Basiliója leginkább a hét törpe közül a nagyra nőtt Tudor (lehet, hogy csak a szakáll miatt?) önmarcangoló, filozofikus változatát adja. Jordán Adél Rosaurája egyaránt vérbeli színész(nő) és ideális drámai hősnő. Keresztes Tamásról pedig megint csak felsőfokban lehet megemlékezni, minden feltétel nélkül. Segismundóban a felesleges ember, az őrlődő értelmiségi, a megcsalt ember, az elhagyott fiú és a húsz évig bezárt fogoly egyaránt megtalálható, az önsajnálat szánalmassága, az önbizalom tragédiája, az értetlenség komédiája mind arcot kap a színész által, ugyanakkor egyetlen pillanatnyi kilengés sincs az alakításban. Ne szépítsük: mestermunka. A legnagyobb poén azonban Mészáros Béla Clarínja: szemtelenül-flegmán, ironikus-cinikusan, de mindig alulról reagál a kisemberen egyre túlnövő akciókra, tisztára mint Tapsi Hapsi, még répát is eszik, éppen csak a „What's up, doc?” nincs a szájába adva. Persze ez csak mesejátéknak látszik: szinte törvényszerű, hogy ő az egyetlen, aki nem részesülhet a végejóból.
A szabad akarat, amelyet Segismundo oly annyira óhajt, és az első adandó alkalommal bosszúban nyilvánul meg, másodjára már a felébredés elkerülésének oltárán áldoztatik fel. S hogy ez a megalkuvás kényszerének ábrázolása, vagy reflexió arra a világra, amely már a szabad akarat megszületése előtt börtönbe zárja azt, akiben az megszülethetne, azt mindenki döntse el maga. De azért előtte nézze meg az előadást, kiválóan fog szórakozni.