A MEGRENDÍTŐ V-EFFEKT
...mozgásban bravúrosak, mimikában lenyűgözően eredetiek.
Georg Büchner, a német irodalomnak ez a különleges zsenije, akit Petőfinél is ifjabban, nem egészen 24 éves korában ragadott el a kiütéses tífusz, a Woyzeckben nemcsak egy máig is gyakran játszott, meg is zenésített remekművet alkotott meg, hanem egy halhatatlan archetípust is, a Hamletek és Othellók, Fülöp királyok és Jegor Bulicsovok, Gretchenek és Luluk sorába illeszkedő, az elidegenedett társadalomban önmagától is elidegenedett, önpusztításba hajszolt kisember tragikus alakját.
Számtalan változatban láttuk, hallottuk történetét. Tom Waits és Robert Wilson minden bizonnyal egy merőben újszerűt alkotott (természetesen nem láttam), de látatlanban is úgy gondolom: nevük, sőt Waits zenéje is elhangozhat ugyan, ez azonban Ascher Tamás Woyzeckje, a maga nemében úgyszintén merőben új. A szöveg majdnem autentikus, Thurzó Gábor klasszikus fordításának egy enyhén modernizált változata, amelyet viszont, részben nyilván a songokra szánt játékidő kedvéért, alaposan meghúztak; Büchner mintegy huszonnégy szereplőjéből éppen egyharmada, nyolc maradt meg: a felvázolt átfogó társadalmi körképből a kőkemény példabeszéd hordozói. (Ilyenné válik a Bolond is, akinek Büchnernél két jelenetben van szűkös megszólalása, itt azonban jóindulatú, kíváncsi, de passzív kívülállóként végigkíséri a cselekményt.) Nem egyedül üdvözítő, de abszolút érvényes megoldás: a zene és a brechti indíttatású, ráadásul angolul előadott, feliratozott song-szövegek (az angolban még átütőbbek), Horváth Csaba remek koreográfiájával kiegészítve elidegenítik, a művészi-teátrális fikció régiójába absztrahálják a történetet.
Csakhogy, hic Rhodus, hic salta, mindez ellentmondásosan és egyszersmind harmonikusan, tökéletesen megfér az ascheri mikrorealizmussal. Minden prózai perc a legmagasabb fokon kidolgozott, a némákat is beleértve: a fókuszban álló Woyzeck és Marie vonzásból és taszításból ötvözött viszonya a hosszú csendekben is értelmezi magát gesztusokkal, mimikával, lelki és idegállapotok villanásaival. Mint ahogy a nézőben is megfér a művészi tökély hűvösebb élvezete a felkavaró, nyugtalan megrendüléssel. Ilyen kettős állapotban éljük át például Woyzecknek az
Egyetlen kritikai gondolat (még ez sem biztos, hogy helytálló): a fináléra talán érdemes lenne ráerősíteni.
Hű, de nehéz lesz, hogy az évad a továbbiakban felülüsse ezt a Woyzecket (valamint Kováts Adél Blanche-át). Azaschercaféban mi szerencsés fogyasztók vagyunk, de némelyek csak az ablakon át leskelődhetnek.