Ugrai István: Nem lehetetlen

Az utolsó tíz év, Bajor Gizi - kritika

Érdekes, hogy engem, bármilyen szerepről essék is szó, legyen az nehéz vagy könnyű, mindig kimondhatatlan öröm tölt el s tiszta nemes szándékú ambíció ragad meg, s készít elő minden szerepemre. A jó színművésznek kitűnően kell ismernie az életet, nem szabad félnie, gyámoltalannak lennie, ha előtte a játszandó szerep új, nem ismert érzést vagy tartalmat mutat. Legyen az kétségbeesett sírás, riadt sóhajtás, sikoltó harag, impozáns erő, madárszívű hang, bölcs fukarság, franciás szellemesség, avagy skót darabosság, vagy támadó szenvedélyt játsszál is véres marású gondolatokkal, vagy talán ha az ördög aranyait csillogtatod is kezedben!

A fenti bekezdés Bajor Gizitől, a huszadik század sikerben fürdőző, ám az élet árnyoldalait is közvetlen környezetén és saját bőrén megtapasztaló színésznőtől származik. Tán lehetetlennek látszik, amit leír, ilyen művész tán nincs is, csak szeretne lenni. De megpróbálni meg lehet, nem megpróbálni pedig nem is érdemes.

Bajor Gizi élete gazdag alapanyag, Darvasi László rendkívül jó érzékkel választ ki néhány pontot a színésznő életrajzából, ami által a színészen keresztül megismerhetünk egy embert. Aki amennyire jól játszott a színpadon, annyira jól játszott az életben is, akit feltehetően személyiségének átka predesztinált az óriási sikerekre: mégpedig az, hogy nem tud hazudni.

Játszani viszont annál jobban. A szerelmet akaró – és akár elő is idéző – érett nőt, a szeppent naivát, a gondoskodó feleséget, az alkalmazkodó elvtársnőt, a hízelkedő lányt vagy a végzet asszonyát akár. A rendező a helyzet, a történelem – kezdetben az érzések, az érzelmek, aztán egyre inkább a túlélés diktálja a szöveget.

Darvasi darabja rövid pillanatokat, töredékeket örökít meg egy asszony életéből, aki hosszú távon gondolkodott, akinek célja volt az életével, s közben nem átallta feltenni a kor kérdéseit magának – ezeket mindkét lehetséges értelemben. A felolvasás Máté Gábor rendezésében jóval több egyszerű felolvasásnál – láttatás. Pedig gyakorlatilag egyetlen gesztust sem mutatnak meg, szinte minden a hang által jön létre. A hangsúlyok, a hanghordozások, a ritmusok, a szünetek, a csendek jelentenek. Egy-egy jól választott kellék, mint Bodnár Erika fején a hajpánt, Fullajtár Andrea vállán a kendő. Az egész kulcsa a Bajor Gizit játszó (olvasó? …nem, játszó) Fullajtár Andrea. Köré szerveződik minden. Ő működteti a rendszert, ő határozza meg a körülötte lévők életét. Mégpedig a lehető legpozitívabb előjellel. Mindent megtesz, hogy a vészkorszak túlélhető legyen, akár önmagát is megtagadja. Hiszen színész – állapítja meg, hangjában nem kevés megvetéssel, a nőt végigmérve Kun páter (Rajkai Zoltán félelmetesen valóságízű szövegmondásában). És ez igaz. Fullajtár hangjában ott van az alakítás egésze, hiszen színész.

De színészek a többiek (Lengyel Ferenc, Kocsis Gergely, Tasnádi Bence e.h., Pálos Hanna e.h., Mészáros Béla, Takátsy Péter, Bodnár Erika, Ötvös András, Olsavszky Éva, Rajkai Zoltán, Dankó István, Pelsőczy Réka és a szerzői instrukciókat, leírásokat olvasó narrátor, Pálmai Anna) is, megelevenedik a történet, s megelevenedik, ami mögötte van, még ha Darvasi László darabjának feszessége – például a női börtönben – néha kissé megereszkedik, elterebélyesednek a mondatok. Némi adósság is marad: a Lengyel Ferenc által játszott, gyakorlatilag érzelmek nélkül is érzékelhetően szenzitív, Germán Tibort nem sikerül úgy felépíteni, hogy indokolttá váljon a morfiumtúladagolásos kettős öngyilkosság. Mert érteni s érezni, hogy Germán meg akarja őrizni magukat, az önazonosságukat, de a megőrzés elpusztítás is – persze, bizonyos értelemben ez már megtörtént. De épp ezt megmutatni, no, ehhez kell a színház, ehhez nem elég a felolvasás – de hogy erőteljes legyen, az nem lehetetlen. A felolvasás teljesíti is.

Ez az előadás épp csak a lehetetlenre nem képes – ahogy Bajor Gizi sem volt az. Csak legendává tudott válni. Ez sem lehetetlen.

7ora7.hu