Különleges színházi este - ínyencséggel
A Katona Kamrája Tadeusz Słobodzianek „A mi osztályunk” című darabjával különleges estét szerzett.
Először a felszínről. Tíz szinte tökéletesen egyenrangú alakítás a rendezői varázspálca telitalálatos érintésétől, hibátlanul szolgáló díszlet és jelmezek között.
A lengyel darab története – anélkül, hogy magyarítaná a szituációt a dramaturg vagy a rendező – jórészt Magyarországon is játszódhatott volna. Én – aki alig tudok valamit akár a lengyel történelem részleteiről, akár a jelen politikai állapotokról – „hazaiban” gondolkozom. Alig néhány jelenet után „A napfény íze” kattan be – hogy mire az előadás végére érünk, teljesen kettéváljon e megközelítés. A filmben – számomra – a zsidó család története csupán kézenfekvő eszköz egy század történelmi abszurdjának megmutatásához. A mi osztályunk pedig eszközként használva a történelmet önálló és kényszerek alatt alakuló jellemek bemutatása, olyanoké, amelyek itt vannak közöttünk.
Ekkor jött az ínyencség: a december 3-ai szerencsés néző a szerzővel találkozhatott az előadás után. Słobodzianek meggyőzően elhiteti velünk, hogy alapos kutatómunkával tényeket tár elénk, nem foglal állást senki igazsága mellett – a rendező Máté Gábor ebben teljesen azonosul a szerző alapállásával. De az, amiben ránk, a nézőkre bízzák ezt, nem a jellemek megítélése – hanem ítélet a történelem forgószele által elfogadható vagy éppen elfogadhatatlan kényszerhelyzetekbe keveredők cselekedeteiről. Hány embert találunk a környezetünkben, aki a darab által átfogott, máig tartó 80 évben parancsra, félelemből vagy érdekből lemondott elemi morális tartásáról akár kisebb hozamért kisebb gyalázattal, akár életeket sem kímélve. Hányan vannak köztünk, akiknek nincs véleménye, vagy magukba fojtott véleménye van csupán, de lelkesen, mosolyogva bólogatnak, hisz annak van számukra kézzelfogható hozama? Słobodzianek a javarészt a kereszténység részéről kelesztett, Lengyelországban is jelen lévő, világszerte mindig új és új erőre kapó antiszemitizmust állítja középpontba – miközben elmondja, hogy a saját iskolai és családi neveltetése is zsigerileg ezt próbálta beleoltani.
A Katona előadásának kritikái egyöntetűen pozitívak – de idehaza ma nagyobb csinnadratták terelik el róla a figyelmet; ugyanakkor Lengyelországban, Angliában, Amerikában úgy antiszemita, mint a zsidó oldalról is „megtalálták”. De szerencsére a darab ennél sokkal erősebb, állja.
Bennem a közel hibátlan este után csak két kérdés maradt. A súlyosabb: az osztály minden ”tanulóját” kisebb vagy nagyobb mértékben felkapta az a bizonyos forgószél? Egy sem volt, aki meg tudott kapaszkodni, aki vállalhatóan néz élete tükrébe? A kisebb: miért kellett Dora gyermekének csontváznak lennie?
Az összkép, a hatás azonban sokkal erősebb a kétkedésnél. Kedves Katona! Sok- sok ilyen estét kérünk!