Koltai Tamás kritikája

Lószúnyog- előadja: Lengyel Ferenc

[...] Saját magával felesel a Pjotr Karazint, csúfnevén a Lószúnyogot játszó Lengyel Ferenc is Az áruló című Makszim Gorkij-kisregényből készült egyszemélyes előadásban, amelyet a Katona József Színház Sufnija mutatott be. A szerepet alakító színész készítette darabváltozat szerint nem képletes, hanem valódi börtönben ül: mozgalmi emberből, 1905-ös orosz forradalmárból elvtársai árulója, az Ohrana - a cári titkosrendőrség - besúgója lett, és az 1917-es bolsevik forradalom után a cellájában várja a kivégzését. De mégsem számvetést készít, miként azt várnánk, valójában nem ad magyarázatot tettére, inkább a maga tipikus orosz módján moralizál az emberi természetről, a köznapi lényről, akiben két, sőt több lélek lakik, a világ folyásáról, a bűn és a bűnös fogalmáról, amelyeket önmagára vonatkoztat ugyan, de ítéletet nem alkot maga felett, ellenkezőleg, közönyös nemtörődömséggel néz szembe tettével. Gorkij, ez a kellően nem méltányolt és a szovjeturalom bekövetkezte után meghasonlott - emiatt a hatalom részéről finoman szólva rossz szemmel nézett - nagy író mintha már az értékválságtól szenvedő, elidegenedett ember irodalmi előképét teremtette volna meg.

A Lószúnyog című előadás hagyományos, szcenikailag kialakított teret kínál a monológhoz. A díszlettervező Pignitzky Adám szabályos börtöncellát jelez dohos falakkal, rácson átszűrt fénnyel, a csapóablakon időnként belökött étellel és a távolból idehallatszó börtönneszekkel: morajlással, női sikollyal, puskalövésekkel, egyszer még kontrasztos madárcsicsergéssel is. Lengyel Ferenc rádolgozik robusztus alkatára, a tar fej és a szőrös mellkas éppúgy a drabális fizikumot hangsúlyozza, mint amikor az öklével széttört jégtömb darabkáival mosakszik. Ezáltal termékeny feszültség keletkezik az egyszerű fizikalitás - hősünk eredeti foglalkozására nézve lakatos - és a dolgok bonyolultabb megértésének kísérlete között. A tettei narrátoraként viselkedő Karazin többször is csikorogva nekiveselkedik, hogy történetét vallomásszerűen leírja, de mindannyiszor föladja. Nincs bevallható indíték, nincs személyre szabott erkölcs vagy lelkiismeret, és az a tapló konoksággal vállalt tekintet, amely az előadás végén egy pribék vonásait magára öltve fordul felénk, Lengyel kiváló érzékének jóvoltából beszédesen mered ránk, akik az ő szempontjából a jövőt, a sajátunkéból a jelent képviseljük. [...]

Élet és irodalom