Az árulás lélektana
Amikor egyedül vagy egy cellában… csak te és a gondolataid… egy papír és egy toll… és feladatul kapod, hogy írj egy listát azokról, akiket elárultál, akik miattad kerültek börtönbe, kényszermunkára – beleőrülnél? Sikerülne? Elkészülne az a lista? Kik lennének rajta? Akiket aszerint az eszme szerint árultál el, amelyben szocializálódtál, vagy azok, akiket aszerint az eszme szerint árultál el, amelyet a korábbi megtagadásával, döntés útján tettél magadévá? Hiszel-e ez utóbbiban egyáltalán? Megtagadnád-e, ha jönne egy újabb?
De mi is az árulás? Mi a hit? Hitté válik-e, ha a mindennapi munkádban egyszercsak megszakít egy pár évvel fiatalabb propagandista szava, és rájössz, hogy te jóval okosabb vagy nála e témában – hogy jobban érted a szocializmus eszméit. Hogy jobban tagadod Istent is bárkinél. Elfogadod ezeket a tanításokat, legyőzöd, fölé kerekedsz a propagandistádnak, végzed a dolgod az így kialakult földalatti szervezetben, majd rájössz, hogy az egyenlők közt vannak egyenlőbbek… Mellyel egyidejűleg a kocka is megfordul. Egy kihallgatószobában töltött két óra alatt el lehet-e dönteni, hogy belépsz egy általad halálba küldött besúgó helyére, hogy megtagadd a korábbi eszméket? Hogy ellásd azt a feladatot, hogy elvtársaidat csendőrkézre juttasd?Nem kell hozzá két óra. Az első pillanatban eldől a kérdés. Minden döntés már az első pillanatban megszületik. Az emberi világ ugyanis olyan, mint az állatok Brehm Az állatok világa c. könyvében. Többet kéne azt olvasni. Kétlábra állás címén az ember magasabb rendbe helyezte magát az ösztönös állatnál. Ez részben így is van. Az állat azért vadászik, hogy öljön, azért öl, hogy éljen. Az ember nem. Nem az a fő cél. Hanem a vadászat maga. Az út a célig, és nem a célba érkezés. Ez lenne a felsőbbrendűség? Elvek mentén haladva, ideológiába burkolva dolgozik az a gépezet, melynek célja, hogy az emberek egymás legyőzésével saját magukat egy általuk elképzelt és idealizált magasabb szintre helyezzék. Létezik egyáltalán az a magasabb szint, vagy ez is a két lábra állás jelképezte tudatosodás hozadéka? Mert az, hogy már nem vagyunk állatok, egyben azt is kell jelentse, hogy nem viselkedhetünk úgy, mint az állatok. Felsőbbrendűségünk képzelete azonban nem engedi meg, hogy az állati eredetből visszamaradt ösztönöknek teret engedjünk – be kell hát csomagolni valamibe. Vallásba, szocializmusba. Szocializmussal szembenálló értékrendbe. Szerelembe. Ésatöbbi…
Miért tagadjuk meg a hitünket? És miért nem érezzük rosszul magunkat miatta? Mi volt az, aminek meg kellett volna akadályoznia, hogy egy 180 fokos fordulattal egyetlen pillanat alatt sutba dobjuk azt, amiben addig hittünk, amit addig vallottunk? Miért volt akkor olyan nagy a csend?
Erre keresi a választ Gorkij Az áruló című monodrámájában, amelyet a Katona József Színház Sufnijában Lószúnyog címen Lengyel Ferenc egymaga ad elő. Bámulatosan tölti meg a színpadot, zseniálisan bánik a hangjával és a testbeszédével. A párbeszédeket úgy idézi vissza az általa megjelenített Pjotr, hogy tökéletesen tisztában vagyunk azzal, mely mondat hangzott el tőle, és az adott emlék másik szereplőjétől. Elhisszük neki az összezavarodást, elhisszük neki a felismeréseket, az elme munkáját a cella magányában. Hogy a kopasz fejére nyomott simlis sapka és a felhajtott gallérú kabát Lenin-asszociációjáról ne is beszéljünk.
Első körben azt hihetnénk, a monodráma az orosz szocializmus eszméje körül forog. Az első mondatok után lázasan kerestem a történelemórai emlékeim között az 1900-as évek elejének oroszországi történéseit, amihez némi mankót ugyan kaptunk a felvezetésben, majd szépen lassan kibontakozott a valódi kérdés, és már mindegy volt a helyszín, mindegy volt, hogy milyen évben játszódik a cselekmény, mindegy volt, hogy abban az időben mely ideológia uralta épp Oroszországot, vagy más országot. A fő sodor ugyanis a történelem, majd a társadalmi rendszereket felépítő tetszőlegesen megválasztható és a mai korban is jelen lévő bármilyen ideológia mentén elindulva mégis csak az ember belső lelkivilágába vezet el.
Az árulás, a hazugság ugyanis minden apró mozzanatban benne van, nemtől, kortól, helyszíntől, cselekménytől, társadalmi berendezkedéstől függetlenül. Kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy ne kövessük el…