Tündértánc az őrületbe



A Katona József Színház és a Budapest Bábszínház koprodukciójában bemutatott Az iglic egy őrült tündérmese, ami az Óperenciás tengeren túli csodaország helyett a hétköznapok felszíne alatt megbújó, horrorisztikus szellemvilágba viszi el a nézőt. A darab fantáziadús díszletekkel, jelmezekkel és remek színészi játékkal várja a borzongatós esti mesére vágyó felnőtteket.

Mert Az iglic hangsúlyozottan csak felnőtteknek való. Hiába kever meg sokakat, hogy a Bábszínházban játszák, a klasszikus értelemben vett bábmesékhez vajmi kevés köze van. Sőt, igazából különálló bábokkal sem dolgozik, csupán az élőszereplők egyfajta kiterjesztéseként szerepelnek, mint például egy rémisztő farkasjelmez, vagy egy modern kentaur hátsó fele. Ez a két technika, két világ összeolvasztása nemcsak izgalmas színpadképet eredményez, de a két világot összemosó darabra is gyönyörűen reflektál.

Adott nekünk ugyanis az Iglic (Pelsőczy Réka), az árnyvilágban élő tündér, aki figyelemre vágyik, mindenek felett. Hozzászegődik egy-egy emberhez, lesi minden kívánságát, ám a jótetteket nem adja ingyen. Piócaként ráakaszkodik arra, aki csak egyszer is enged neki, romba döntve az életét, akár őrületbe is kergetve választottját. Pedig ő csak szeretetet akar, elfogadást, ám az ő játékszabályai szerinti élet nem embernek való. Josie (Borbély Alexandra) már végigjárta a maga halálos táncát az Igliccel, keserű magányában vegetál egy őrültek házában, ám barátnője, Lily (Pálos Hanna) továbbra sem hisz neki. Az Iglic, új gazdára/játszópajtásra vágyva Lily mellé szegődik, a kiszolgáltatott és ugyancsak magányos leányanya pedig tárt karokkal fogadja a szellemet, hogy aztán rövid úton kiderüljön, ebben a játékban ő az egyetlen, aki veszíteni fog. De ekkor már késő megfékezni a horrort és a mindent elborító tébolyt.

Caryl Churchill darabja egy szürke és hideg világban játszódik, ahol nem igazán jó élni. Egy ilyen helyen nem is csoda, hogy az emberek két kézzel kapkodnak a varázslatosnak tűnő esélyek után, amiket a hasonlóan szörnyű árnyvilág lakói kínálnak fel nekik. A halálba táncoltató rubincipő vagy egy gyönyörű vámpírnő megbabonázza az elcsigázott, hétköznapjaiba fásult járókelőt, és boldogan figyelmen kívül hagyja a veszélyeket a pillanatnyi boldogság mámorában. És nem tennénk-e mi is így? Hiszen gyarló az ember, kapzsi és önző, ha rossz érzése is van valamivel kapcsolatban könnyen elhessegeti azt a kínált profit reményében. Főleg, ha ez a nyereség maga az elérhetetlennek tűnő boldogság lehet. Az Iglicnek és tündér-, boszorkány- és szellem-társainak pedig csak fel kell kínálniuk a lehetőséget, biztosra vehetik, hogy valaki harapni fog rá. Ebből az ördögi körből egyetlen módon lehet csak kitörni: ha valaki, valamikor elég erős, elég eltökélt lesz ahhoz, hogy nemet mondjon, megkockáztatva a teljes kitaszítottságot és boldogtalanságot. Viszont az ember általában nem túl jó az önfeláldozásban.

Izgalmas, vicces, rémisztő és visszataszító alakokkal telített ez a párhuzamos világ, és a miénk sem sokban különbözik tőle. Az iglic rettentő látványos és szórakoztató darab, amin az egyik pillanatban felnevet, aztán ugyanilyen gyorsan megrendül az ember. A színészekre sem lehet panasz, Pelsőczy Réka kifejezetten lebilincselő, és csodálatos, ahogy az Iglic helyenként értelmetlennek tűnő zagyvaságaival (a tündér ugyanis gyakran rosszul használt szavakkal hadar végig egész monológokat) mégis pontosan át tudja adni a szöveg tartalmát.

A sokszor valóban gonosznak és unalmasnak tűnő világunkban biztosra veszem, hogy sokan ábrándoztak már arról, vajon milyen lenne egy varázslattal átszőtt világban, boszorkányok, koboldok és csodák között élni. Nos, Az iglic megtekintése után garantált, hogy mindenki kétszer is meggondolja, mit kíván.
Pataki Anita írása - 2013. október 21.
forrás