Gólya, gólya, iglice, mitől véres a szájad

Dróthálóból font, sűrű szövet a Bábszínház színpadán. Az iglicben mindenki előbújik, akit gondosan az ágy alá söprögettél. Tengely Gábor rendezésében keveredik a valóság és a kitalált síkja, fel is merül a kérdés: létezhet, hogy minden groteszk szörny igazi?
Iglic furcsa, mocsadék kis tündér-féle. Belebújik az emberek bőrébe, használja, kihasználja őket, hogy megszerezze, amit akar. Nem lehet bírni vele, ha százszor kidobják az alvilág kapuján, visszamászik az ablakon. Hogy önmagában, mások által segítetlenül milyen, nagy talány. Valamiért dühös. Valamiért bosszúszomjas. Akaratos, makacs, kitartó, manipulatív, rafinált, zavart, borzasztóan szeretetéhes. Szánandóságában emberi lény, és ettől válik hátborzongatóvá: a gonosz, megkeseredett valami kísértetiesen hasonlít egy húsvér emberre. Az Iglic Pelsőczy Réka alakításában zavarba ejtően nyers, őserejű figura. Kezdőmonológja hatásos felütése az előadásnak, előrevetíti a zűrzavart. Az Iglic ugyanis, mikor nem bújik bele egy ember bőrébe, mintha egy kitalált nyelven beszélne, amit kicsit talán érteni vélünk. Nyelvi asszociációkkal, impresszionistán keveredő jelzőkkel teszi nagyon nehezen érthetővé a szöveget, hosszan és értelmetlenül ragoz egy mondat, amelynek egyszer csak vége szakad. Olyan szuggesztíven, elemi dühvel, hogy teljesen világos, muszáj elmondania azt, amit mondani vél; de a néző mégsem pontosan érti. Joggal lehet ránk is dühös az Iglic.

Az előadás középpontjában két lány történe áll. Lily (Pálos Hanna) és Josie (Borbély Alexandra) szoros barátságban élnek, szinte testvérek. Az ő életükbe férkőzik bele az Iglic, azzal a céllal, hogy ellopja, és a túlvilágban megsüsse Lily újszülött gyerekét – miután Josiét már megkaparintotta. A kész kamaszlánnyal ugyanis az elmegyógyintézetben találkozunk először, ahova Josie azért került, mert megölte a gyerekét. Ezen a ponton mosódik össze a valóság és a szörnyvilág: úgy tetszik, mintha a skizoid, magát gyilkos hajlamúnak tartó Josie által kitalált történet (miszerint az Iglic mondta neki, hogy ölje meg csecsemőt), mégsem lenne hallucináció, mintha egy gyerek rémisztő kitalált barátait a felnőttek is láthatnák. A jószándékú, naiv Lily minden helyzetben ügyesen kislisszan az Iglic karmai közül, nem hagyja megvezetni magát, és végül talán boldogan él a gyerekkel, míg meg nem hal – nem sejtve, hogy ezért a barátnője eladta magát a szörnyeknek, és most azok helyett gyilkol. 

Mindeközben a szörnyű meselények felköltöznek a világukból a mi világunkba, szürreálisan gonoszak, külsejüket tekintve pedig egyszerre valódiak és egyszerre hétköznapiak. Lily és Josie jelenetei közt kirajzolódik a szörnyek evilági játszótere is – majdnem ugyanolyan kronologikus történetet elmesélve, mint a kamaszlányoké. Történetük főként a gyilkosság, gyerekrablás, termékenység körül mozog, a Vízilulu galádul elcsábítja és megöli az Amerikai Nőt, Marmelák és Vascsontú Vérmumus gyerekekre vadászik, Kiszőce Bubus halálra táncoltat egy hétköznapi járőkelőt, miközben a Zöldruhás nő és a Vödrös ember furcsa termékenységi rítust adnak elő. Mindez nagyon nehezen megfigyelhető egyszerre, a Bábszínház vascsövekkel bekerített-díszített forgószínpadán történtekről a nagyon pontos és koncentrált káosz benyomása sugárzik. (látvány: Cziegler Balázs és Tihanyi Ildikó).

Talán rémalakok nélkül is káoszos az utca, az otthon, akár a játszótér. Vagy ott vannak, otthon vannak mindenhol, és nem is kéne bántani őket. És drukkolni, hogy ők se bántsanak minket.

Nagy Éva  október 21. 2013.


forrás