Kovács Dezső: Szétrúgni a Holdat

A Nagy Sganarelle és Tsa - kritika

A zsetont méretes borítékból csomagolják ki, mint mi a műsorfüzetet. Időnként bejön egy fekete ruhás decens úr (Vajdai Vilmos) egy köteg zsozsóval, kicsengeti, ami jár, aztán aláereszkedik a tűzoltólépcsőn a tetőről.

Ami jár, az jár. Ha nem adod oda, véged.

A koszlott nagyvárosi tető Jani/Don Juan otthona, kényelmesen berendezkedett itt, kémények, védőkorlátok, kapcsolószekrények között; az egyik szögletben valami matracszerűségen, ócska paplanok között heverészik a fiú; a színházi bohóctréfává nyújtott nyitókép után éppen két luvnya tápászkodik föl mellőle, húznak elfele, mint a vadlibák, az arcukat nem látjuk, csak a hátrafele kivillogó muffokat – a gazdag jelmezvilágot Berzsenyi Krisztina komponálta vizuálisan egésszé.

Míg a matracokon gimnasztikáznak, két galamb burrog a párkányon. Ahogy kihúznak a csajok, előjön két pasi a rúdon tartott galambokkal, leszedik a tetemeket a botvégről, valami adásvétel is történik a dögökkel, odahányják őket a többi szemét közé. Később jelentősége lesz a madárhulláknak, valamelyik aktus szereplője sikongatva frászt kap tőlük.

A játék kezdetén a látóhatár peremén ott lebeg a parányi Hold egy reflektor fénycsóvájában. Aztán lassan kivilágosodik, jön fel a Nap egyre ragyogóbban, a szemünkbe vág egészen, lehet hunyorogni. A vakító ellenfényben csak egy vékony, cigarettázó, töprengő férfialak sziluettjét látni, gomolygó füstködök szállnak, ahogy életre kel a város. A záróképben a nagyra nőtt, narancsszínű Hold lehanyatlik, és megint feljön, immár igen sebesen a Nap. Ekkor már lezajlott minden, gyilkolászások, becstelenségek és megbecstelenítések, s az előadás hőse, az örök lázadó, a társadalmi normákat vadul fölrúgó, öntörvényű ifjú, az öncélú rombolás mihaszna bajnoka kiterítve fekszik a színen (egész pontosan egy láb nélküli, guberált fotelben). Vadul, mondhatni, cinikusan jön fel a Nap, mert itt majdnem minden züllötten, cinikusan, elvadultan és ocsmányul történik. Egy szétesetten motyogó, véglénnyé lett egykori szerető (Tóth Anita játssza) Don Juan fejéhez vágja, hogy talán nem kellett volna lerúgni a Holdat.

Tető a város fölött: meditációs tér, hajléktalantanya, lebegés a semmiben.

Csak egy lépés a semmi.

Don Juan/Jani “társadalmon kívüli", bűnöző, seftelő tolvaj. Öldöklő angyal. Jeges tekintetű vérgeci. Úgy fogyasztja a nőket, hogy nem leli benne semmi örömét. Nem azzal teszi tönkre, hogy megalázza, s otthagyja őket porontyostul. Akkor mennek igazán tönkre az exek, ha kilöki őket a semmibe.

Micsoda valódi és metafizikai pusztítást végez ez az ember! Valamelyik feleség (a józan, Jordán Adél játssza) otthagyja a mózeskosárban csecsemőjét. A bébi sírni kezd, aztán üvölteni, s a vékony sivítás fokozatosan mélyül, egyre reszelősebb lesz, végül halálhörgéssé mélyül. Vadállati hangok jönnek ki a pólyából, torokhangú bőgés, oroszlán hörgése vagy valami ilyesmi. Don Jani megragadja a mózeskosarat, és kivágja semmibe. Mindez igencsak dupla fenekűen történik az előadásban, mert sosem tudjuk, mikor zajlik valamely jelenet “élesben", mikor az irónia macskakörmei között, s mikor pusztán öncélú játékként. Mikor egy prémgalléros, testes maffiózó (Elek Ferenc) először szuszakolja fel magát a tetőre, épp leszámolás zajlik, az egyik adósnak Jani épp kiveri a fogát, spriccel a vér ütemesen; aztán kiderül, csak színjátékot láttunk, megrendezett szcénát, épp a maffiafőnököt megtévesztendő.

A világon kívüli lét, az önkívület játékait látjuk megelevenedni Bodó Viktor és a társulat Don Juan-átiratában. Ami nem is átirat igazán, hanem laza improvizációk füzére, foszlányszerűen bevarrt Moliére-betétekkel. Akciójáték, szeriőzen ironizált giccs és durva melodráma, lazán elemelt cirkuszi mutatvány, ócska blődli; játszadozás a nyelvvel, a cselekménnyel, a figurákkal, a zenékkel. Mutatványos vihánc.

Bodónak – a nyíregyházi Esztrád sokkban s a Kamra-beli Ledaráltakeltűntem című előadásaiban is láthattuk – az atmoszférateremtés az erőssége. Könnyedén viszi színre egy kiüresedett, lepusztult világ miliőjét, s benne hősét, a társadalmon kívül rekedt, tomboló gengsztert. A lélek kongó, benső tárnái kivetülnek a külső ürességbe. Az üresség ellen csak tiltakozni lehet, meg rombolni, meg öldökölni. Pusztítani, pusztulni, meg szívni. Megszívni a testet élvezetekkel, narkotikumokkal, a végtelen mindenséggel.

Elég talányos, hogy Bodó a hatvanas-hetvenes évekbe helyezi a játékot – ehhez hű és következetes marad a jelmezekben, az eljátszott nótákban, amelyek rendre dzsesszes fílingbe áztatják a produkciót. Az előadás rafinált hatásmechanizmusának részei a zenei betétek, amelyek könnyedén hálózzák össze a széttartó, improvizatív jeleneteket, s ugyancsak hozzájárulnak a sajátos világkép és miliő megteremtéséhez.

A világ randa, kiábrándító és ocsmány, az emberek rég elvesztették ép erkölcsi érzéküket, tudatosítja újra meg újra a játék, csináljunk hát belőle mutatványt, esztrádot, akciódús horrorvíziót. Elég sok a brutalitás az előadásban, elég sok művér is fröcskölődik; a levadult hancúr közepette hőseink széttrancsíroznak egy macskát (hommage a Csirkefej). Az erkélyről dühödten szentségelő reszelős hangú öregasszony (Czakó Klára) rendre azzal fenyegetőzik, hogy kihívja a rendőrséget, mire a tetőn vezeklő közeg (Lengyel Ferenc) visszaordít, hogy itt a rendőrség. Jani leszámol egyik riválisával, a féltékeny szeretőt (Rajkai Zoltán) összeveri, késsel bökdösi, puskával belelő, s letaszítja a tetőről. A lazán fölskiccelt karakterű tétova cimborák (Keresztes Tamás, Nagy Ervin) sem járnak sokkal jobban, választhatnak, melyikük ugrik először. A nők galériája meglehetősen elnagyolt: Pelsőczy Réka elegáns dámája és lestrapált hitvese, Rezes Judit elnyűtt, mackónadrágos vágyakozó leányzója, Urbankovics Júlia érzéki vonzalmak közt evickélő tinédzsere úgy keringenek a hidegen érzéketlen férfi körül, mint a bolygók a Nap körül. Szenvedély nélküli rideg rituálét látunk, melyben a szexus a végső megsemmisülés metaforája. Életpótlék, tékozló játék.

S bár az elhangzó szövegek és jelenetsorok meglehetősen széttartóak, és olykor lejárt szavatosságú poénokat ismételnek a szereplők (“húgom, nem húgom, megdugom", visszhangzik a 81-es Hallelujából) – a laza szövésű anyagból mégis drámai erő árad. A szikár és precízen koreografált mozgások, a gesztusok rendje képes rá, hogy fölidézzen egy teljes emberi világot. Elsősorban persze a főszereplőét: Hajduk Károly rezzenéstelen arccal, blazírt lazasággal játssza a hányaveti gengsztert, aki szenved önnön kiúttalan cinizmusától. Gunyoros, félelmetes figura, egész testfelülettel veti magát a matracokra, eldől, mit a zsák, bevert, vérző fejjel sem száll magába, kiröhögi a gyanútlanul hálójában vergődő némbereket. Társa, a címszereplő Sganarelle (az előadásban: Szganauer) fontoskodó haver, de hatékony csendestárs, empatikus és cinikus, kikaparja a gesztenyét magának. Kovács Lehel feszülten figyelő, örökké ugrásra kész, de mégis laza ifjonca a kor szimbolikus figurája, egyszerre behízelgő modorú és ridegen számító, rámenős és nemtörődöm, tenyérbe mászóan szelíd, de ördögien kegyetlen. Tóth Anita vinnyogó, elrajzolt clochart formáz a régmúltból visszatért szerető gúnyrajzában. Torzítva beszél, éneklőn selypeg, fejbe veri kalapáccsal a tüsténkedő Sganarelle-t, eltakarítja a színről a nőket, s végül ő takargatja be a véres fejű, kinyúlt Don Juant.

A véres giccs átúszik melodrámába, majd esztrádrevübe, a vizuálisan gazdagon fölépített és leleményesen megvilágított színpadra rakott tetőtér elforog; ami alulról látszik, az maga a megtestesült inferno. Kietlen, színes, elvadult és örömtelen világot mutat fel Bodó. Persze a ruhákban, zenékben, tárgyakban és viselkedésformákban megfogalmazott retrofíling is csak álca: roncsolt életérzések kortárs víziója.

A cikk a KRITIKA 2007. januári számában jelent meg