Csáki Judit: Tanári módra

Molière: A fösvény - kritika

Talán másfél éve láttam utoljára olyan Fösvényt- és az sem az első volt e nemben -, amely azzal kezdődött, hogy Elise és Valère kimászik az ágyból... Ez alighanem Molière kurrens színházi formanyelve.

Ebből a nem túl eredeti kezdő jelenetből azonban a Katona József Színház előadásában más előadás kerekedik. Más, mint amit A fösvényben megszoktunk, más, mint amilyent Molière-ben látni szoktunk. A másság a részletekben rejlik, de a végére egészet ad.

A tér - Khell Csörsz díszlete - leginkább egy bútorraktárra emlékeztet; mindenből sok van, köztük bizonyára jó néhány értékes, ám lerobbant darab. Arról árulkodik, hogy aki felhalmozta, tehetős, ám a felhalmozással el is érte célját: szépen lakni nem akar, mert ez nem érdekli. Lakni viszont lakik, mert ez a tér használható, lakható.

Az az Elise, aki itt kikászálódik az ágyból - melyet egyébként a szerelmesek rutinos mozdulattal az alkalomra létesítettek a játéktér elejében -, öregecske, csúnyácska vénlány. Valère lenyalt hajú, szervilisen udvarló ficsúr. Nem mondanám, hogy semmi közük nincsen egymáshoz érthető motivációk támogatják az esküvéseket mindkét oldalon. Szerelemről szó sincsen. Cléante tartás és fajsúly nélküli, hangsúlyozottan jelentéktelen fiúcska, akinek kamaszos lángolása egy igazán nőnemű felsőtagozatosban sem ébresztene szenvedélyt. Az ő választottja, az amúgy szintén sápatag karakterű Mariane legfeljebb Harpagonhoz képest és határozottan jobb híján éri be vele. Ők a fiatalok, Molière tipikus fiataljai. A Katona előadásában az a feladatuk, hogy mutassák: itt a „jók" világa -vacak. Silány, szürke, könnyű. Ennek megmutatásában jókora része van Bognár Róbert mai és nagyon köznyelvi fordításának. Elise-nek és Cléante-nak egyébként - ha mentsége nem is - legalább magyarázata van: Harpagon árnyékában elvacakolódik a jövő, eltorzul az értékrend, ha volt egyáltalán, kibicsaklanak a jellemek. Az apa elleni lázadásuk többnyire gyáva és tétova, s ha ezen túlkerül: ügyetlen és iránytalan. Csákányi Eszter Elise-e hozza ezt a legteljesebben és legmélyebben, a többiek egy-egy jellemvonást dominánsnak mutatva többnyire maguk is szürkék. Takátsy Péter főleg szervilis, Tímár Andor főleg rajongó, Huszárik Kata főleg áldozat.

Látnivalón erőteljesebbek ebben az előadásban a hagyományos mellékalakok; nem utolsósorban azért, mert a rendező a szereposztással is, a színészvezetéssel is rájuk irányítja a figyelmünket. Frosine lankadatlanul ügyeskedő, energikus, csavaros eszű, aprócska csalásokból és jókora hazugságokból némi pénzt ügyeskedő asszonyság - és attól, hogy Bodnár Erika játssza, lesz belőle ezen felül is valaki, afféle flaszterfilozófus, a hétköznapi életrevalóság kény-szer szülte teoretikusa. Harpagonnal szemben persze alul marad.

Vagy Jacques: Lukáts Andor sokadik szolgaszakács szerepe, mely ezúttal is túlnő a szövegen, és Harpagon legigazabb tükrét adja. Ebben a tükörben Harpagon rémes, elviselhetetlen zsarnok, akit azonban ki lehet ismerni, mert egy rugóra jár; akit kezelni lehet, mi több: fel is nézni formátumára, melyet ugyan a kapzsiság szabott ily idomtalanra, de mégiscsak ő az egyetlen alak itt szemmagasság fölött. Lukáts, éppen azzal, hogy Jacques-ot tökéletesen játssza, Harpagon és az előadás értelmezésében kulcsfigurává válik.

Az ő variációja La Flèche, a szolgaszemélyzet egy másik tagja, akit Hollósi Frigyes tohonyának és hőzöngőnek mutat: ő Harpagon felületes, indulati reflexiója. Előbb veszekszik vele - mialatt Harpagon csupa valódi rettegés és megjátszott fölény -, aztán indulatba jön, majd végül megleckézteti.

Ez A fösvény nem harsány, nem a hagyományos ziccerelőadás - melyben Harpagonon kívül rendszerint nemigen van más látnivaló -, ha-nem körültekintő, aprólékosan kidolgozott, mélyen végiggondolt, tanáros munka. Ezek a meglehetősen elcsépelt határozós-jelzős szerkezetek nehezen érvényesítik eredeti jelentésüket: itt egy színházi iskolamester természetesen és magától értetődően színpadra tette azt, amit Molière drámájából sosem szoktak. Ha a tanulságot akarnám summázni: azt, hogy a világ megérdemli Harpagont. Aki természetesen szintén megérdemli a leckét.

Zsámbéki Gábor tanáros, higgadt és a szó szakmai értelmében példamutató rendezése nem nélkülözi a pedagogikus elemet a főszereplő játékában sem. Hiszen ez az előadás bizonyára azért is született meg, mert a színházhoz nemrégiben odaszerződött Haumann Péter számára kiváló szerepet kínál. És finom átmenetet egy, kevésbé a felületen, mint inkább az alak mélye felé színes alakításhoz. Haumann már Ascher Pirandello-rögtönzésében is kitűnt megújulni készjátékával, de A fösvényben. s éppen Harpagonban - ebben a jó-rossz ripacskodásra nagyon is alkalmas szerepben - kézben tartani őt, belerendezni egy alázatos és tehetséges társulatba - ez komoly feladat. Zsámbéki értelmezése pedig egyenesen az, hogy Harpagon karakterének tetemes részét - mint már utaltam rá - a környezet értelmezi, minősíti, játssza el. Harpagonja szenvedélyesen pénzéhes, s ez nemcsak abban a vonatkozásban határozza meg cselekedeteit, hogy mindig a pénz áll gondolatai és tettei középpontjában, hanem abban is, hogy az egyéb értékekre meglehetősen tompa. Igenám; csakhogy ezek az egyéb értékek nem is láthatók a környezetében. Valère első közös jelenetük elején buzgón igazat ad neki, amikor azt sem tudhatja még, miről van szó - és Harpagon nem késlekedik megvetése érzékeltetésével. Vagy amikor piperkőc fián sokallja a masnit - igaza van: tényleg sok, és az egész fiú csupa masni. A körülötte éldegélő fiatalok nem érdeklik - és nincs is bennük semmi érdeklődésre méltó.

Haumann játékstílusa a pillanatnyi megoldások felől határozottan a színészi folyamat felé mozdult. Nemcsak abból látható ez, amiből most kevesebb látható - kevesebb legyezgetés, vibráló fészkelődés, kevesebb fejhang és visszafogottabb mimika -, hanem a színészi poénok beosztásából, késleltetéséből, tartalékolásából is. A karakter mélyebb, átfogóbb értelmezéséből. Abból, hogy Harpagonja nem pusztán kapzsi, hanem betegesen pénzsóvár, s ha ez kevésbé nevetséges is az egyes jelenetekben, mélyebb, tragikusabb árnyalatot ad a figura egészének. És mert a felületes reakciók, a poénkísérő gesztusok ezúttal nem zárnak le azonnal minden jelenetet, megteremtődik az a furcsa lélektani igazságtartalom, ami Harpagon szenvedélybetegségét a világ akkori-mai állapotában legalábbis érthetővé teszi.

Haumann játékának e megerősödőfélben lévő dimenziója azért is érdemel külön említést, mert további erősítésre szorul. Nem hagyhatom említetlenül, hogy amikor másodszor láttam az előadást, tőle nem egészen ugyanazt láttam, mint először. Kicsivel több lett a sarkon megpördülés, a nazális felhang, a hadonászás, kicsivel tovább pörgött az r. Már előfordult, hogy egy kettős jelenetben a partner rovására „vitte el a tej-fölt", jellegzetes kézmozdulatával belemozogva a levegőbe, mialatt a másik beszélt, vagy szinte jellegzetes intonációval utánozva a partner hanghordozását. Ez mindig „plusz" poén a színésznek, és „mínusz" az előadásnak.

Annak az előadásnak méghozzá, amely azén kritikusi emlékezetem szerint először birkózik meg sikeresen A fösvény gyengécske végével. Ahol, mint tudjuk, minden jóra fordul, kiegészül a csonka család, pénz kerül mindenre, a szerető szívek egymáséi lesznek, Harpagon ismét örülhet pénzesládikájának. Ennyi jó mindig hajlamos arra, hogy parodisztikussá váljon, csakhogy ezzel jócskán súlytalanítja az addig cseppet sem parodisztikus művet. Zsámbéki előadásához még kevésbé illenék bárminemű elkönnyítés - hisz az utolsó jelenet előtt majdhogynem tragédia lóg a levegőben.

És akkor kifehéredik a háttér: „lőn világosság", ragyogás önti el a színpadot. A kapukat kitárják, és valószínűtlen tejeskávé-öltönyben lép elénk Újlaki Dénes Anselme szerepében, s mint valami jóságos úristen, laza mozdulatokkal minden görbületet szépen kiegyenesít. Akárha álomban: a személyzet előbb hüppög, aztán felfelzokog, ennyi szívszorító és képtelen jóság meg szerencse láttán. Majd pezsgőzni kezd a háttérben mindenki. Mintha érzékcsalódás játszana velünk: szinte megemelkedik a színpad, lebeg a föld felett, miközben öszeborul a megkerült család, és ki-ki királyian megkapja jussát.

Ha nevetünk, hát kínos a nevetés: ilyen nincs. A torz happy ending rímel arra a torz világra, amelyet korábban láttunk. S ha nem tévedek, Zsámbéki tanár úr éppen ezt akarta.