Tarján Tamás: Theatrum Mundy

Brian Friel: Pogánytánc - kritika

Az volt a legszerencsésebb kritikus, aki elsőnek írhatott a Katona József Színház új előadásáról. Sem a címmel, sem az értékírélettel nem lehetett gondja. Hiszen aligha akadt olyan tagja a közönségnek, ki már a szünetben ne azt mormolta volna: öt nő-vér... Ha nem tudnánk, hogy Brian Friel ír író lefordította Csehov remekét, akkor sem lenne kétségünk az ihletések egy részét illetően. S abban a színházban, ahol Olga, Mása, Irina már hosszú évek óta prezentálja (a jelenleg talán nemzetközileg is leghíresebb magyar produkcióban) a szinte megfoghatatlan világhiány clrámájál, s ahol Petrusevszkaja Három lány kékben című modern parafrázisa is színen volt, magától föltolul „az ír Három nővér" minősítés.

Sokan csóválják a fejüket: kicsit sok most már ebből a rokonsági fokból, és ebből a fátylas-fájdalmas dramaturgiából. Mások bólogathatnak: persze hogy megörül a színház egyszerre öt női főszerepnek, kiváltképp ha a közelmúlt egyik kül-földi sikerdarabjában foglalkoztathatja színész-nőit. A rendező, Máté Gábor pedig egyenesen kedveli az ilyesfajta - szigorú instrukciókat, kifinomult lélektani érzéket, hibátlan összjátékot és feszes tempót követelő, komplex színi hatású - alkotásokat, melyek megelevenedve túlhaladják: új, teljesebb élménnyé avatják a mégoly nemes, szakszerű vagy legalább érdekes-ígéretes szöveget. Müller táncosai után most a Mundy nővérek Pogánytáncában táncoltatná el a világot. Ez a táncszó - a nagy tekintélyű ír-angol mesteré - azonban kevésbé mozdítja a szívet, korbácsolja az elmét, minta korábban látott - az ifjú magyar íróé. A Németh Ákos-darab lepipálja a Brian Friel-darabot. Azzal pipálja le, hogy gyöngébb. Nem olyan kimódolt, nem oly hozzáértően méricskélt, idézései és hatáselemei meghökkentőbbek, mint Friel folklorikus és csehovos hommage-a.

Öt nővér csak pattanásig feszült idegzettel, álmatlan éjszakák és sűrű, futó összetűzések árán viseli el a világot. 1936 nyarán Írországban, Ballybegben, a Lughnasa ünnepe (az aratásünnep) előtt érzik úgy: valaminek történnie kellene ünneptelen mindennapjaikban. Bár ne történne, ami történik! Egyébként a lényeget tekintve nem is történik semmi.

Ennyi lenne az orosz helyett kelta környezetbe, nyelvi és hitvilágba helyezett „három nővér" - ha lenne ennyi. Csakhogy öt nővér kevesebb, mint három. Többfelé kell elosztania a totális otthontalanságérzetet. Elvész a hármas számnak a néphitben, a rítusokban is meghatározó mágikus szerepe. Ha szökésre kerül sor, kettőnek kell szöknie. A Chris nevű Mása Gerry nevű Versinyinjére egy Ágnes nevű Mása is sűrűn pillantgat. Ennyi húg mellett túlságosan is anyává, materré válik a legidősebb (a tanárnő), és sajnálatosan enyhíti a nők általános hisztériáját, hogy Rose (a legkisebb) egy kicsit tényleg bolond, ám nem annyira, hogyne ő legyen - a maga módján - a legokosabb.

Bátran elhagyhatnánk minden csehovi célzást, ha Friel nem fitogtatná őket éppoly boldogan, mint ahogy az ír néphagyomány (és az afrikai többistenhit) némely elemeit is hosszasan lobogtatja. Ettől alig lesz fürgébb a kamaradráma női szabadcsapata. Igazi dinamizmus, maradandó színpadi szépség egyetlen jelenetből árad. Ezért a képért (s vele a címért), a pogánytáncért íródhatott a mű. Az erősen eltérő korosztályokhoz tartozó, többé-kevésbé eltérő mentalitású nővérek egyszer csak nem bírják tovább, hogy kimaradnak a vadul szép, maszkosan meztelen ünnep forgatagából, hogy emberemlékezet óta és bizonyára mindörökre kimaradnak az emberhez méltó létezésből. Maggie vezényszavára, hívó táncára valamennyien táncolni kezdenek önmaguknak, egymásnak, a közönségnek. Szirtes Ági (Maggie) minden ina, izma erotikus vágyaktól feszül a női/es/séget takaró lomha öltözék alatt. Összerendezetten diszharmonikus forgásából, toporzékolásából kiolvashatja Lugh, ha figyel: rosszul vetett, amikor ezt a magot ír földbe szórta és nem napsütötte mediterrán talajba. Bertalan Ágnes (Rose) most büntetlenül teheti, amiért eddig ki-kikapott: mutogathatja hosszú lábait, és színpadra képzelheti magát bálványozott táncosnőnek. Chrisként Söptei Andrea elfelejtheti, hogy leányanyákhoz, akiknek hétéves fiacskájuk van, a falu szerint nem illik a féktelenség. Illés Györgyi mint Ágnes mások helyett járja a magáét, mivel mindig más helyett teszi a maga dolgát, vagy helyette teszi más, amit ő szeretne tenni, és szökni is másért, mással fog. Bodnár Erika Kate-je is ropja, ezúttal nem táncírás szerint, nem koreográfiát tanítva az amatőrcsoportnak abban az iskolában, ahová ősztől vissza sem veszik.

Máté Gábor sok apró jellel, gesztussal, kitörési szándékkal, motorikus mozgással készíti elő ezt a szuggesztívvé szervezett, harsányan intim jelenetet, s az öt színésznő hibátlan összmunkával vesz részt benne: sorsot forog mindegyikük. Leginkább Bertalan Ágnes, akit legkevésbé sújtanak a szerepkonvenciók (Bodnár Erikát a fejfájós vénkisasszony, Szirtes Ágit a tűzrőlpattant menyecske; és már Illés Györgyit is a csúnya árvácska, Söptei Andreát is a bánatosan bomlott fiatal nő): az ő Rose-a, ez az értelmes családbo londja azt is kitáncolja, milyen nagy baj lehet a psziché lázadásából, miféle végzet a szétroskadt família elleni - kényszerű és végiggondolatlan - forradalomból. Övé az eddig legkevésbé látott szín a nővérpalettán.

Sajna a Dancing at Lughnasa e csúcspontja a hosszú első rész közepére esik. Eddig hol békésen, hol szökkenve, de fölfelé halad az előadás. A nagy, közös ringlispil szép epizódja után viszont ide-oda csúszkál, császkál a térben. Elúrhodik az a félüresség, amely Horgas Péter díszletének is jellemzője. Az elég következetlenül megoldott, kissé zavaros metaforikájú háztól, házrésztől jobbra egy kötelekből sodort-alakított fa kapaszkodik a földbe, jelképeként a nővérsorsok nyers összefontságának. A színpad bal oldali harmadába viszont csak egy kivájt fatörzs (ülőalkalmatosság) jutott, az archaikusság, a magány, a mozdíthatatlanság tömbjeként. A fa alszik (és rajta is hosszasan alszanak), a fatörzsre néha föl-fölsugárzó reflektorszemek figyelnek; a házban már nem történik semmi új. Mintha lenne valamiféle se kintje-se bentje a díszletnek - ha lenne a darabnak is. Csakhogy míg Csehov nőalakjai - és minden figurája - az istentelenül, irdatlanul üres Oroszország kinti semmijét élik meg a lélek benti, kiabáló csöndjében, addig Friel jobbára csak egy családmodellt és öt érzületet hívott elő a személyes emlékezetből, a népi mitológia kulisszái előtt (a kort, 1936-ot a spanyol polgárháborúra való utalással erőszakolja a históriába).

Valami hiányzik a táncból - mert valaki hiányzik a táncból. A férfi. A nők számára elég baj; de mint baj, csekély súlyú. A férfiak - a férfierő, a férfi princípium - hiányának drámájaként a Pogánytánc érdekesebb, motiváltabb, eredetibb, mint a nők felől nézve. A narrátoros, emlékező, epikus technika nehézkességét nem feledve is elfogadható, hogy ez a mű valójában férfibeszéd a férfi nélküli családról, a férfi (apa, sőt, Atya) nélküli létről, az emberi létezés fölborult arányairól. A hímnemű világot egy, katolikus vallását afrikai többistenhitre váltott, haldokló pap képviseli (Vajda László szokott mackós, enyhén mulatságos dörmögésével), egy kedves szoknyapecér cselleng néha errefelé, az apaságát csak legendájával igazoló „nem apa" Gerry (Gazdag Tibor legoldottabb, legszínesebb alakítása lett belőle a Katonában), és egy hétéves kisfiú van még nincsként a színen: mivelhogy ő az évtizedek távolából visszamerengő író, akinek tényleges koráról, karakteréről, helyéről nem, csak az ott nem levő ottlétéről jutott eszébe egy-két vérszegény ötlet a rendezőnek; Szacsvay László pedig kínjában a semmibenézéssel és a végigcigarettázással próbál túljutni a szerepen. Szerencséje van, ha tíz percekig üldögélhet vagy eltűnhet. Nincs szerencséje, amikor a családi krónikát kell fölmondania, az eseményeket (lehetőleg előre azt, ami majd történni fog a férfiasan, szegényesen, divat nélkül öltöztetett nőkkel).

Említődik számos láthatatlan férfi (köztük egy, akit Rose tejesflaskával és csokis keksszel föl is keres, közös tavi majszolás céljából). Férfi családtag Marconi, vagyis az érthetően e névre keresztelt rádió. Nem is csak a belőle áradó (tánc)zenét esdeklik a nővérek. Boldogok, ha úgy-ahogy szól egyáltalán; ha megszólal. A rajtuk kívüli, testetlen Hatalom, a lég, a mindenség, a teremtés szólna hozzájuk, ha meg lehetne javítani ezt a recsegő, tökéletlen készüléket, ha nem merülne ki folyton a battéria.

Friel szakavatottan konstruált, elfogadhatóan formatervezett, ám nem épp modern színművében is gyöngécske az elem. Lugh csak egyszer hallatja a hangját: a pogánytánc dübögésében.