Szűcs Katalin: Ros és Guil

Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott - kritika

Ha nem kénytelen az egyéb elfoglaltságot választó címszereplő miatta Hamletet levenni műsoráról a Katona József Színház, akár tematikus bérletet hirdethetett volna három előadására, oly szorosan függ össze (a bemutatók sorrendjében) a dán királyfi története, a Ma este improvizálunk és a Rosencrantz és Guildenstern halott -- mint világ- és művészetszemléleti problémafelvetés. Tom Stoppard Shakespeare-fonákja és az alapmű között az összefüggés nyilvánvaló, s a gazdaságossági szempontokon túl is sokatmondó az ötlet, amellyel az előbbit rendező Máté Gábor (az utóbbi Claudiusa) formailag is hangsúlyozza ezt, amikor Khell Csörsz Hamlet-terébe helyezi a darabot, és számos más ponton is idézi Zsámbéki Gábor rendezését, utalva a történet azonosságára s megteremtve az önreflexió konkrétságát. Ám, hogy mi a látszat, mi a való és mindennek felismerésében mennyi a művészet, a színház szerepe - e kérdéskör színi tárgyalásához markáns hozzászólás Ascher Tamás Pirandello rendezése is (amelyben Máté Gábor történetesen a rendezőt alakítja). Amolyan művészetfilozófiai, színházelméleti szemeszter kerekedhetett volna mindebből, meghalási mesterkurzussal Haumann (Ma este improvizálunk) és Végvári (Rosencrantz...) professzor urak előadásában, gyakorlati foglalkozásként, demonstrációs jelleggel pedig Halász Péter színházával kiegészítve. Mert valamilyen módon mindegyik produkció egyben önmeghatározási kísérlet is (volt): a színház helyének értelmezése a világban, s a világ értelmezésének lehetősége a színházban.

Utóbbi némileg aggályos, már ha a világ, adott esetben a Dániának nevezett börtön Rosencrantz és Guildenstern, két jelentéktelennek mondható mellékalak szemszögéből láttatik, mi-ként Stoppard Hamlet-parafrázisában. Nem mintha objektíve, a történések szintjén nem ugyanarról a drámai valóságról volna szó, mint Shakespeare-nél,, hanem mert a nézőpont a drámán belülre került, s ezzel megszűnt a rálátás lehetősége. „Olyan, mintha néző volnék" - fészkelődik a lelátók egyikére elégedett mosollyal Tóth József Rosencrantza, ám ez a perspektíva most nem nyújtja a nézőnek azt a kettősséget, amit egykor a Hamletet szemlélőnek; azazhogy részese is lenne á játéknak meg nem is. Hiszen ott az udvartartás részét képező statisztaként, de mégis kívülállva azért átláthatta azt, amit a szereplők nem: a helyzetüket és viszonyaikat s az ezekben tükröződő valóságot, világképet, amely nem azonos az ő primér valóságukkal. Rosencrantz és Guildenstern, a be nem avatott kisemberek, a belül kívülálló átlagpolgárok, a hatalmat - ha nem is fenntartások nélkül, de - szolgáló alattvalók látószögéből semmi sem átlátható, minden zavaros és viszonylagos. Megfejthetetlenek a szereplők közötti viszonyok, amiért is a két szolga szemszögébe helyezett nézőnek is szakítania kell azzal a fensőbbséges helyzettel, amely a katarzis határát súrolva meg-ajándékozta a világértés élményével (és persze kínjával). Itt legfeljebb azt hiheti balga önteltséggel, hogy Rosencrantz és Guildenstern helyzetét felülről pontosan látja; mígnem rá kell jönnie, hogy róluk is csak annyival tud többet önmaguk-nál, amennyit Shakespeare - és a Hamlet rendezője - tudni engedett. Stoppard jóvoltából pusztán Ros és Guil világhoz való viszonya átél- hető, ami megegyezni látszik a világba vetettek, a mindenkori közemberek valósághoz való viszonyával. A világ mint olyan tehát nem, csak e viszony tükörképe jelenhet meg a színpadon, tagadva a valóság megismerhetőségét. Rosencrantz és Guildenstern szemével nézve jószerével ismeretlen vagy alig ismert arcok villannak fel és tűnnek el fontoskodva, a maguk történetét élve az udvarban (Claudiusként Téri Tibor, a színház ügyvezető igazgatója, Poloniusként Bikácsy Gergely filmesztéta, Hamletként az eddig személyesen inkább táncosként megmutatkozott Szabó Győző, Opheliaként a főiskolát idén végzett Huszárik Kata, Gertrudként Borbély Vali s angol követként és tolmácsaként Takács Ferenc egyetemi tanár, illetve Máté Lajos rendező), akiknek személyisége a két udvaronc számára kiismerhetetlen, s a néző számára sem fontos - nem úgy alakítóik elismerésre méltó teljesítménye -, hiszen az ő drámáik valahol a színfalak mögött zajlanak.

A publikum most a két főszereplővé lett antihős egyéniségére, történetére kíváncsi, Tóth József Rosencrantzára és Bán János Guildenstern, akiknek tehetetlen, a hiperaktivitás látszatát keltő bizonytalan toporgása a világban - mintha csak Estragon és Vladimir drámatörténeti ikerpárosa lennének - Garas és Darvas Godot-jára hajaz. Nem stilárisan, inkább lényegileg, amennyiben Máté Gábor rendezésében is sokkal erősebb az előadás önreflexiós humora, minta világ könnyen kiismerhető kiismerhetetlensége okozta szorongás felidézése. (A Művész Színház Godot-ja ugyancsak inkább szólt hatásosan a színház világáról, mint a világnak nevezett színjátékról.) A világszemléleti elbizonytalanodás érzékeltetésének rovására hangsúlyos az alulnézet komikumának bizonyossága - egyébként igazán élvezetes helyzeteket teremtve. Mondhatni, kedélyesen, feszültségmentesen szembesít az előadás minden dolgok viszonylagosságával, a „lenni vagy nem len-ni" kérdésével - mindazzal, ami a Hamletben megkerülhetetlen létfilozófiai felvetés -, csak éppen nem a cselekmény révén, hanem annak hézagos információforgácsaira reflektálva, ahogyan az intellektuálisan egyébként korántsem lebecsülendő hőseink nézőpontjából egyáltalán elvégezhető. Még a kicsit nehézkesebb észjárású Rosencrantz is (ebben némileg az Emigránsok XX-ével rokon, míg Guildenstern meg mintha az értelmiségi AA-ra hasonlítana) átlátja időnként a helyzetüket, legalábbis azt, hogy helyzetük alulinformáltság okán átláthatatlan. Még benne is megfogalmazódik a történetegész (a világegész) értésének igénye, a megismerés súlyától azonban visszarettenni látszik, amikor a színészek tartotta tükörben (az egérfogó-jelenet főpróbáján) egyszer csak ott lenne a kínálkozó lehetőség.

Nem úgy a rendező, Máté Gábor, aki ha már a világnak csak tükörcserepeket mutathat - ámbár a világ elviselhetőségének mértékéből azért Ros és Guil reflexiói által több is érzékeltethető volna -, színésztársaival, Végvári Tamással, Szacsvay Lászlóval, Takátsy Péterrel, Tímár Andorral, Debreczeny Csabával együtt legalább maga is belenéz egy ilyen cserépbe, amolyan filozofikus beavató színházi jelleggel, nem kis élvezetet szerezve a publikumnak. S ez a mindig hálás „színház a színházban" helyzet most különös súlyt kap a viszonyulási pontként immár nem létező Hamlet megszűnése által, amely előadás nem pusztán a kronológiai elsőség okán s a Stoppard-mű alapjaként szolgálhatott viszonyulási pontként, hanem mint a klasszikus tükörmetaforával és az azt demonstráló egérfogó-jelenettel megfogalmazott művészetfilozófiai alapkérdésre önnön minőségével, koherens világképével adott válasz. Jó, hogy legalább így, az utalás szintjén, a fonák felidézhető színeként tovább élhet.