Mészáros Tamás: Akárki közülünk

Kárpáti Péter: Akárki - kritika

Itt nem a Gazdag Embert látogatja meg a Halál. Ez azAkárki nem az Everyman, nem az Elckerlijc, nemis aJedermann moralitásfigurája. Ezt az asszonyt történe­tesen jól ismerjük. Történetesen a lakásközvetítőben dolgozik, ezen az igencsak kiábrándító munkahelyen, történetesen elvált, van egy tinédzser lánya és legalább-is egy jól fejlett gyomorfekélye. Nem tudjuk meg ugyan a pontos kórismét, mert Emma nem veti alá magát a szükséges vizsgálatoknak, de panaszai alapján egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy menthetetlen beteg, s mielőtt öngyilkosságot követne el, nekilát rendbe tenni maga körül a dolgokat. Lót, fut, robotol, mert restanciái vannak.

Csupa jelentéktelenség. Meglátogatja az anyját, a lányát, a barátnőjét, az elvált férjét. Meg akarja javíttatni az eldugult lefolyót, le akarja mosni az ajtófélfát, szeretné tudni, kell-e majd a lakás után örökösödési adót fizetnie a gyereknek. Keresi az emlékeit is, valami bizonyosságot, ami megfogható vagy legalább meg-fogalmazható. Csakhogy minden kiábrándítóan esetleges; a múlt idétlenül befe­jezetlen, a jelen ostoba valóság. És senki nem tud segíteni. Még azt sem fogják fel az Emmához így vagy úgy közel állók, hogy halni készül. Hogy egyáltalán valami haja van.

Igen, voltaképp ezt fogalmazza meg az Akárki régi vándortémája is — hogy nincs senki, aki a végső számadásra, a halálba vezető úton elkísérne bennünket. Amott persze olyan allegorikus alakok veszik körül Akárkit, mint a Jótett, a Bölcsesség, a Szépség és a Tudás. Emitt, Kárpáti Péter darabjában reálisak a figurák, hiszen a jelen már nem kap támogatást a hitvilágtól. Ami Emmával történik, az nem vezeklés, ő nem kerül a Teremtő színe elé, s nem tart a végítélettól.

És mégis, ennek a — ha úgy tetszik — kisszerű, mindennapi emberéletnek ugyanaz a tétje, mint az alapmű Akárkijének életében. Más drámai dimenziók, más megjelenítés, más világkép — de a lényeg azonos. Az ember a halál előtt önmagát keresi.

Emma valahogy úgy, mint Beckett Az utolsó tekercsének vénembere, aki magnószalagra rögzített emlékei között kétségbeesetten próbál rálelni arra az egyetlen igaz pillanatra, amiért érdemes volt élni. Amikor Kárpáti hősnője egysze­rűen csak rendet akar hagyni a háta mögött, maga se tudja, hogy ezekben a földhözragadt feladatokban a saját létezésének értelmét szeretné megtalálni. Az érzést, hogy szükség volt rá.

Fontosnak tartom Kárpáti drámájában, hogy Emmának nincs bizonyossága a halál eljövetele felől. Hogy lehetséges, csupán bebeszéli magának a végzetes kórt, csupán vizionálja, hogy „megszólíttatott”. Ez a megoldás dramaturgiai értelemben azért találó, mert azt hangsúlyozza, ami valóban döntő: tudniillik, hogy bármikor, minden „objektív” ok nélkül rádöbbenhetünk a számadás kötelezettségére. Arra, hogy baj van az egyenlegünkkel.

Kárpáti munkája lényegét tekintve moralista mű — mint alighanem minden valamirevaló dráma —, de nem moralizál. Hétköznapi tragédia, de nem törekszik tragikus hangvételre. Ellenkezőleg; jeleneteinek többsége fekete humorral, távol­ságtartó dialógustechnikával, olykor kifejezetten elidegenítve kezeli a témát. A szerző mindössze két helyen engedi meg magának, hogy az Akárki Tellér Gyula fordította szövegrészleteit „beidézze”, és ezzel erőteljes ellenpontokat teremtsen, S a veretes versezet megjelenése egy cseppet sem ironikus. Éppenséggel pontosan meghatározza a profanizált téma valóságos súlyát.

Annál inkább, mert Zsámbéki Gábor rendezésében érzékeny egyensúlyba kerülnek a darab különböző stiláris rétegei. A Kamra előadásában (amely a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházzal közös produkció) az egyes figurák kis-realista hitele, Emma útjának frivolan „fogalmazott” stációi, a szereplők groteszk-re hangolt találkozásai, esetlegesen egymásba kapcsolódó életszeletei egyfajta érzékletes földi infernóban oldódnak eggyé. Ahogyan Zsámbéki a lakásközvetítő nyitó jelenetétől, ettől a képtelen valódiságában borzongató invokációtól eljut a metróállomás mintegy dantei „bugyráig”, abban a rendezői folyamatépítésben (s az előadás valamennyi résztvevőjének odaadásából) Kárpáti anyaga torokszorítóan összesűrűsödik.

Csákányi Eszter Emmája belső hajszoltságában kivételes intenzitású, gondos részletezettségében is egyetlen nagy ívű ritmusképlettel átfogott alakítás. Csákányi sodró lendülettel löki magát mind közelebb a véghez, olyan fizikai szenvedé­lyességgel, lelki kérlelhetetlenséggel, ami már-már valami csendes heroizmust visz ebbe az örökké kapkodó, holmijait minduntalan szertehagyó, slampos „an­tihősbe”.

Aki akárki lehet közülünk.

1993. február