Mészáros Tamás: Rettenetes emberek

Wedekind: LuIu - kritika

Most van csak nehéz helyzetben a magyar színház. Most, amikor mindent eljátszhat már, hiszen semmi sem tiltott; ám épp ezért a politikai pikantériának már nincs szenzációértéke a színpadon: elég újságot olvasni, ha szókimondásra vágyik az ember. A publicisztikus igazságoknak befellegzett a színházban, egyálta­lán, a politikum — úgy tűnik fel — nem vonzza már a nézőt.

Eljött háta boldog idő, sóhajthatnának megkönnyebbülten a színházi emberek, amikor egyszerűen emberi történeteket kell előadni, és senki nem fogja számon kérni tőlük, hogy miért éppen most mutatják be. Az aktualitás fogalma üdvösen kitágul, legfeljebb művészi aktualitásról beszélünk: aminek egyetlen kritériuma a minőség.

Bizony, egyfelől alighanem mindenki tudja, hogy így volna helyes gondolkodni végre, de háta dolog mégsem ilyen egyszerű. Mert azok a bizonyos beidegződések — s éppen a szakmai és kritikai beidegződések is — még mindig úgy működnek, hogy hajlamosak vagyunk ezoterikusnak, távolinak, „éppen nem idevalónak” tartani mindazt, ami — úgymond — nem kapcsolódik szorosan az életünkhöz. A közelmúltban színészek, nézők, műítészek néhányszor már tanújelét adták az effajta elutasításnak. Mindig akkor, amikor különös történetekról és hangvé­telekról volt szó. Persze, izgalmas darab, remek alakítások, de valahogy idegen tőlünk a téma — fanyalognak ilyenkor. Merthogy az embereket nem az extre­mitások érdeklik, hanem a saját világuk, mondják ugyanazok, akik egyébként panaszolni szokták, hogy az embereket minden inkább érdekli, mint a saját világuk.

Vagyis zűrzavar tapasztalható a színházról való gondolkodásban is. (Miért éppen abban ne?) Meg intolerancia. Képtelenek vagyunk eljutni a „semmi sem idegen tőlem, ami emberi” antik felfogásáig: még mindig meg akarjuk szabni ivásoknak— és magunknak! —, mihez ne legyen közünk. Még mindig nem hisszük el, hogy mindenhez közünk lehet, ami hiteles. Gyáva nézők vagyunk, nehezen fogadjuk be a szabadságot.

Minderre pedig csak azért érdemes kitérni, mert Wedekind idestova százéves színdarabja, aLulu, könnyen lehet a „maguk se tudják, mit akarnak, de azt annál határozottabban” típusú szájhúzók céltáblája. A darab ugyanis brutálisan tragiko­mikus, és a Katona József Színház előadása kíméletlenül igaz.

Pontosan olyan tehát, minta világ, amelyben élünk— csak éppen nem ugyanaz a miliő, nem ugyanaz a kor, nem ugyanazok a ruhák. A külsőségek különböznek; a viszonyok, a karakterek, a belső folyamatok megegyeznek. Láthatjuk ezt, ha nem vagyunk farizeusok.

Lulu világa — Ács János rendezésében — önmagán belül ijesztően logikus, zárt rendszer, amelyben valamennyi figura — maga Lulu is — a többiek által meghatá­rozott; mindőjük pontosan olyan, amilyennek alakítják, amilyennek lenni engedik egymást. Nincsenek áldozatok, mert mindannyian rontanak a másikon. És mind-annyian áldozatok, mert a másik ront rajtuk. Nincsenek különbek, és nincsenek rosszabbak. Rettenetes emberek vannak, akik semmitől sem riadnak vissza. S ezek egyszersmind szerencsétlen emberek, akikkel rettenetes dolgokat művelnek a többiek.

Lulu, akit a női princípiumon s ezzel magától értetődő összefüggésben az adható-kapható „jellegen” keresztül határoz meg a világ, úgyszintén redukálja a férfiakat és a világot. Közösen teszik egymást élvezeti cikké, közösen fogadják el kapcsolataikban a haszonelvűséget — közösen ismerik el a pusztítás jogát.

Lulu csak azokon uralkodik, akik rajta is uralkodnak, és csak azokat teszi tönkre, akik őt is tönkretennék. Ideig-óráig vannak ebben a világban adósok és hitelezők, de végül minden kiegyenlítődik. Lulu hullákon és éló'halottakon átgá­zolva jut el Hasfelmetsző Jack késéig. Ez a grand guignol nem más, mint az utolsó ítélet.

Udvaros Dorottya nem jelképet, nem rontó szellemet, nem bosszúálló démont Játszik, hanem egy olyan nőt, akiben öntudatlan rafinéria és naiv számítás keveredik, aki maga sem tudja — s mi sem őróla —, hogy mikor improvizál és mikor tervszerű, mikor irányítja az eseményeket, s mikor lesz kiszolgáltatottjuk. A színészi bravúr mindennek a természetessége, a taszító-vonzó emberi igazsága.

Ács rendezésében ez a katasztrofális ambivalencia mindvégig uralja a játékot; jóllehet az előadás híven jelképezi a pusztulás folyamatát, amelynek Lulu mind-inkább a sodrásába kerül. Mindinkább elveszti ahatalmát, az erejét, afényét, Lulu, a gyilkos, pőrén és védtelenül gyilkoltatik le.

A Katona József Színház társulatából mindenki a helyén van, a kitűnő Csákányi László vendégként tökéletesen illeszkedik az együttesbe. ALulu előadása — amely a jó néhány évvel ezelőtti miskolci magyar bemutatóhoz képest a darab azóta megkerült ősváltozatára épül — megbízható, egyenletes színvonalat képvisel.

Udvaros Dorottya azonban különleges.

1990. január