A villamosvezetőtől a struccokig

„Csákányi, magának ezer arca van” – mondta egyszer Marton Endre, a Nemzeti hajdani igazgatója, amikor Csákányi Eszter még csak stúdiós korszakát élte. Ez azóta már egy országnak evidencia, de a mai este folyamán meg kell mutatnia az ezeregyediket is: Csákányi Eszterét. Már ha egyáltalán van. Ha egyáltalán elképzelhető a színész szerep nélkül, vagy a szerep színész nélkül. Létezik-e egyáltalán a tiszta szerep? És ez már egyáltalán nem színészszakmai okfejtegetés. Parti Nagy Lajos többrétegű, mélyen szántó humorával pedig végképp nem az.
Mindenki elfoglalta már a helyét, amikor a hangfalakból hirtelen kulisszahangok kezdenek kiszűrődni, és némi vizsgadrukkos belső monológ után megjelenik a színpadon az a valaki, aki innentől egy „valódi”, „már a közönségnek szánt” monológ erejéig már nem az, aki a hangfalakból szólt idáig. Aztán a résznek vége, újra megrezeg a membrán, de a vizsgadrukkhoz már némi önmenedzselő nosztalgiázás is keveredik, majd megint színpad, megint egy szerep, és így tovább és így tovább. Hat fiktív és egy valódi karakter. Hat ilyen-olyan mód bukott nő, és egy túlélő. Hat kis igazság, ami egyben ér össze, bár egészet nem ad ki.
Róza történetei teljesen változóak, egymáshoz látszatra semmi közük, és az előadás sem törekszik rá, hogy valami jól körvonalazható tartalmi fonálra fűzze fel az egyes részeket. Ami azonban mégis közös bennük, hogy mindegyik figurát ismerjük, akár a villamosról, akár a vidéki rokonok szomszédságából, akár a benzinkutak vécékasszája mellől, vagy máshonnan. Amitől egyediek és érdekesek maradnak ezek a monológok és karakterek, az a magyar kisreál hétköznapi abszurddal történő autentikus megjelenítése, amelyet a hétköznapiasság szélsőséges sűrítése teremt meg. Ezt a Parti Nagy Lajos esetében oly sokszor hangoztatott nyelvi leleményesség hivatott kifejezni, amely hol komikusabb, hol komorabb formában jelenik meg A hét asszonyában, de kétségtelen, hogy a komikusabb vonal a színésznőnek, az írónak és a rendezőnek egyaránt jobban kézre áll – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a második monológ lanyhább fogadtatása.
Anger Zsolt rendezőként sokkal inkább figyelt a karakterek és a szöveg tűpontos kidolgozására, semmint a színházi eszközök kreatív használatára. Kérdés a projektor statikus használatának szükségessége, amely funkciójában a valóság mezejére hivatott terelni a nézői asszociációt, de meglehetősen szegényes eszköznek hat, ugyanis a színház-valóság párhuzam kiragadásának tényét sulykoló többszörösen keretezett díszlet (tervező: Khell Zsolt) önmagában is jól működne. Ezen kívül a dramaturgiai ív hiánya sajnos azt is megakadályozza, hogy a befejezés csattanjon, vagy olyan súlyt kapjon, amivel a ez a 6+1 egyenlet kiadhatná a 7-et. Az este laza szövetű marad, a figurák-Csákányi interakcióból nem sül ki nagyon más néhány hangzatos közhelyen kívül, amely sajnos az előadás után nem világosodik meg, megmarad önmagának, önmagában lenni. Mert az, hogy a világon szerepeket játszunk, és ezek hatnak ránk, vagy hogy a valódi arcunkat még lehet, hogy mi magunk sem ismerjük: ezek mind igazak, de az előadás nem kívánja ezt jobban kibontani.
Csákányi Eszter viszont remekel, ő mindig a következő szerepben asszimilálódik, amiben az igazán szép az, hogy a szünetekben történő monológokban viszont önmagának kell lennie, hiszen nincsen megírva a szövege (csak körvonalakban), és így kell pattognia ide-oda karakter és karakter között. Eltiport háztartásbeliként csak a szeméből és hangjából építi fel a szívszorító figurát, uszodaőrként a lehető legtermészetesebben mondja el kalandjait a strucc turistacsoporttal, hogy aztán a szerelmes emlékeiben feloldódó akcentusos nőként meséljen el egy véres balladát. Az est legszórakoztatóbb és talán legemlékezetesebb pontja az egyedülálló, karakán, az élet által többször megvert, és ebben megkeményedett villamosvezetőnő monológja, amelyben elementáris energiával tör felszínre a szőnyeg alá söpört problémákból táplálkozó ősagresszió és vulgaritás.
Bár a monológok önmagukban izgalmasak, és az alapkoncepció (színész-szerep kapcsolat) is ígéretes, Csákányi Eszter pedig tényleg virtuóz kaméleonként lavírozik a karakterek között, úgy tűnik, kissé alulvállalták magukat az alkotók; igaz, amit ígérnek Szép Rózáról és a szépprózáról, azt maximálisan teljesítik.

 

forrás