A hetedik te magad
Már három éve színpadi darabbá avanzsált a rádiójátéknak készült Ibusár, és a Kamrában már a Mauzóleum bemutatójára készültek, amikor a Merlin Színházban előadássá elevenedett egy Parti Nagy Lajos-kisregény is. Ez volt a „Margittay Edina még soha nem volt egymáséi” elhíresült mondattal kezdődő A test angyala (amelyet mű a műben szerzőként az Ibusár főszereplőjével azonos név – rokonlelkű, de más életanyagú –, Sárbogárdi Jolán jegyzett). A majdnem-monodrámaszerű feldolgozásban Csákányi Eszter játszotta Sárbogárdit, a rettentő dilettáns művét felolvasó szerzőnőt.
Tizennégy év elteltével ismét Csákányi Eszter áll a színpadon, ezúttal egészen egyedül Parti Nagy szövegeivel. Az író novellákat fűzött monológsorozattá a színésznő számára, és a sárbogárdiság most legfeljebb csak palimpszesztként szüremkedik át a szívszorító-mosolyogtató történeteken.
Aki elmegy az előadásra, jó eséllyel találkozott már Parti Nagy-szöveggel, látta színpadon Csákányi Esztert, és éppen e korábbi élményei alapján szeretne velük újra találkozni. Ugyanezen korábbi élményei alapján valószínűleg el is képzeli valamilyennek A hét asszonyát, vagy legalábbis számít bizonyos mozzanatokra, nyelvi és játékbeli megoldásokra. Az előadás viszont azzal lep meg – és ez a váratlanság az egyik legígéretesebb élményforrás, amellyel a néző a színházban szembesülhet –, hogy számításaink zömét keresztülhúzza. A novellák csínján bánnak a szó- és mondattekerésekkel, nyelvi törmelékezéssel, amelyekkel kapcsolatban – bár mindig szellemesek, és anyanyelvi természetességgel használtatnak – már többször gondolhattuk (bizonyos megnyilvánulásaiból következtetve akár magával az íróval együtt is), hogy a kevesebb néha több lenne. Csákányi Eszter és rendezője, Anger Zsolt az elbeszélésekben kifejezetten a költészetre, a képekre összpontosít, az alkotók szinte eszköztelenül húzódnak háttérbe, érvényesülni engedve a tragigroteszk történetek apró fordulatait, érzékenyen kimérve nevetés és elkomorulás arányait.
Csákányi, miközben alig mozdul, alig emeli fel a hangját, a nézőt teljes életsorsok belefeledkezett részesévé teszi, míg a jelenetek között elhangzó álinterjúrészletekben saját életébe, szakmájába, kételyeibe is beavat. Ezek a – néha ugyan kicsit túlbeszélt – háttérmonológ-darabkák adják az előadásegész kötőanyagát, helyezik közös szövegkörnyezetbe az elbeszéléseket, amelyek színpadi változatában – színház a színházban játékként – szintén jelen vannak a civil és a színésznői lét összegabalyodásának jelzései.
(Csók Adorjánné) „Semmi művészkedés, dilettáns vagy, Rozi, és az is maradsz, ha jót akarsz. Népművészet mestere.” Frissen fodrászolt frizura, fehér ünneplőruha, provinciális elegancia (jelmez: Izsák Lili). A történet kiemelt pillanatban hangzik el: a megszeppent, félős hangú kézimunka-előnyomó egy díjátadó (vetített) színpadán áll, görcsösen szorongatja a celofánba tekert csokrot és a bumfordi ajándékot (díszlet: Khell Zsolt). Ünnepi beszéde egy nem mindennapian átlagos élet summázata; szerény beavatás a szakma titkaiba (csárdásozó Gagarin, Samantha fürdik fekete tóban) és sírós-dianás beletörődés a kilátástalan hímuralomba.
(Halvacsora) „És ne feledje az elvtársnő, lehet így is beszélni, meg lehet máshogy is beszélni.” Őszes, sportos öltözetű, küllemére keveset adó nő. Fényképez – részleteket örökít meg a mából a jövőnek – és emlékezik: képeket hív elő a múltból. Fakó, fáradt hangon idézi fel ártatlan, mégis önmagának alig megbocsátható elszólását a gyerekkorából. Sírni való, amikor az élet alátöltődik egy bugyuta szóviccnek. Nem sír. Nem is szégyenkezik. Egyszerűen csak mesél, és egy ember meghal a történetben.
(Kenyaiak) „Ilyesmit nem lehet csak úgy kitalálni, hogy az ember strucc, csak ha tényleg.” Slampos, hosszú szőke hajú jegyszedő cigarettaszünetét tölti a vetített fürdőépület előtt. Rezzenéstelen arccal mesél az ugyane helyzetben megesett találkozásáról a kenyai telepesekkel, akik mégsem egy kosárlabdacsapat tagjai, mint először hitte, hanem húsukért és bőrükért tenyésztett, magyarul kifogástalanul kommunikáló futólábú szárnyasok egy farmról. Mosolytalan abszurd az állati (emberi) lét mindennapjaiból. Az előadásban a történet duplafenekű játékba torkollik: a mesélő közönyös értetlenségére rákontrázva a színésznőt játszó színésznő mindenáron el akarja magyarázni közönségének a történet tanulságát, már lement a fény, de ő még mindig képtelen elhagyni a színpadot. Önironikus reflexió a háttérmonológban elhangzó „minden szereplő én magam vagyok” témájára.
(Wolfrámné) „Aztán csak vér lett, nagy spriccelő csönd, mint a róka torka.” Szőke, jól sminkelt, modern szépasszony. Oldottan, kedvesen beszél, némi angolos akcentussal, amelyet az elbeszélés hevében egy időre el is hagy. Felnőtté érlelő tragédia az ifjúkori boldogság közepette; kísérlet a soha el nem felejthető, de eddig szótlanságba burkolt történet felelevenítésére, valahol egy hatalmas repülőtéren, az elutazás előtti pillanatokban. A hangnem – fél évszázad és egy másik kontinens távolából – beletörődő, csak a szem könnyes még mindig talán. A gyilkos ismeretlen.
(Kalauznő) „Mire hazaér este, hát a torkáig ér az embernek az emberiség, ha lát egyet, rögtön bőgni kezd, úgy bőg, mint a kék ég egy szárnyasbetéten.” Erősen kapatos békávédolgozó a kocsmaasztalnál; ocelotmintás pulcsi, tépett frizura. A hét asszonya ad interjút éppen valamely bulvármagazinnak. Agresszív és közönséges, a poénjai is azok, amelyeket napi rutinja során kínjában kieszel. Az elbeszélésfüzér szereplői közül ő a legközelebbi rokona Sárbogárdi Jolánnak, csakhogy neki még az az irodalomnak hitt rémes mákony sem jutott, csak a depresszióra túrós csusza élménye – és az álom: csukott ajtókkal bele a tömött villamost a Dunába. Csákányinak mintha saját élete lenne a tét: játékában semmi irónia, semmi idézőjeles rámutogatás.
(Dal) „Kis közhelyek, amikből áll az élet. / Egyformaságból az egyéniséged” – énekli a díva. A színésznő kilép a színház a színházban játékból, elhagyja a vetített hátterű játékteret. „Egyforma vagy, mint mindenki más, / Ordas a közhely, nem is vitás.” A sorok összefogják az este során játszott sorsokat és a magánmonológban hallott színészgondolatokat.
Miniatűrök, mozaikcserepek. Odakéredzkednek az író tolla alá, és ő továbbadja őket a színésznőnek és a rendezőnek. Történetekkel ennél jobb dolog aligha történhetett volna.