Szúette, hús-vér morál (színházkritika)
Szerető, sörszagú fater, tűzre szánt bohócok, kulcs helyett okostelefont lóbáló utcagyerek – Parti Nagy Lajos Pinokkiója, avagy délelőtti szocimesesaláta-gyerekbábthriller a Katonában.
A történet úgy kezdődik, hogy az öreg Pinok Karcsi (Haumann Péter), akit mindenki csakRepedtorrnak hív, betol egy tuskót, amit a koporsóstól zsákmányolt, hogy ő majd abból gyermeket farag magának, és ezt megtartja, bizony, nem adja el, mint az összes többit. A nemtúljószomszéd Susara (Rajkai Zoltán) kérdésére, miszerint miért nem természetes úton készít egyet, kezdődik a viccelődés, hogy ez mégiscsak egy mese, gyerekek is jelen vannak a nézőtéren – találó felütése ez az előadásnak, feszültséget teremt szülő és gyerek között és előre vetíti a darabot működtető konfliktust: az idealizált mese és a legkevésbé sem ideális valóság ellentétét.
Repedtorr tehát kifaragja Pinokkiót, sokadik egyetlen gyermekét, hogy legyen kit szeretnie, majd megiszik egy sört a jól végzett munka örömére. Azt nem tudja, miből fogja eltartani („Majdcsak lesz valahogy, eladok ezt-azt…”). Két dologban azonban biztos: ha nagyon kell a pénz, akkor sem adja el fiát Hataraszi Barnabásnak, a színházigazgatónak, és a fiú a Bábszínház közelébe se mehet. Több szülői koncepcióval nem rendelkezik, talán nem is érne vele sokat, Pinokkió ugyanis meglehetősen eleven és akaratos, érdekli a világ. Pinok Karcsi beletörődik, vesz neki egy okostelefont és elküldi iskolába, hátha ott majd elvégzik a szülői feladatokat. Pinokkió természetesen nem ér el az iskoláig, bekeveredik a Bábszínházba, az igazgató megveszi, hatalmas előleget csúsztat a zsebébe és hazaküldi. Persze nem jut haza, mindenféle kalamajkába keveredik ármánykodókkal és segítőkkel.
A történet szereplői önmagukban is két világhoz tartoznak. Egyrészt mesefigurák, másrészt pedig nagyon is valószerű karakterek. Pinokkió és Repedtorr párosában találkozik a két világ: Pinokkió, aki egyébként fából van (ez a motívum csak a történet elején jelenik meg a hagyomány kedvéért, később jelentéktelensége okán kivész), akaratos, okos, de fogalma sincs a realitásról, míg Repedtorr tulajdonképpen egy tehetetlen alkoholista, akinek semmije nincsen, és kezd is már kissé elhülyülni. Ennek a párosnak fordítottja a Dr. Kand Aloyz (Elek Ferenc), Rókay Móric (Fekete Ernő), Kanóc Rómeó (Ötvös András) trió. A macska-róka komikus bűnöző páros patronálja az intézetből kivett utcakölyköt, akit vert az apja. A történet mesefigurái között megjelenik még négy klasszikus karakter: Pierró (Bán Bálint) és Arlekínó (Rajkai Zoltán), Malvina (Borbély Alexandra) primadonna és Artemon (Dénes Viktor) hű eb. Figuráik izgalmas és intellektuális kultúrjátékai a darabnak, az előadásban viszont súlytalanná, feledhetővé válnak, szerepük a figyelmet csak időlegesen lekötni képes bábmozgásra és némi humorra korlátozódik. Felettük uralkodik kérlelhetetlenül és kegyetlenül Hataraszi Barnabás (Bezerédi Zoltán), aki tökéletesen formálja meg a megalomán, mindent birtokolni vágyó nagyurat – bele is bukik ebbe, mivel a Tücsök (Kovács Lehel) addig idegesíti a saját tulajdonáért folyó aukción, míg stroke-ot kap.
A darab nagy erénye, hogy egyszerre képes lekötni a gyerek és a felnőtt nézőit, ami már csak abból a szempontból is izgalmas, hogy valódi témája az apa-fiú viszony, a gyermek kiszolgáltatottsága nevelőinek. A nyitó jelenethez hasonlóan a zárókép is erős, humorával együtt is elgondolkodtatóan szembesít a valóság katarzistól mentes végjátékával: Repedtorr részegen ül a már teljesen üres kis viskójában (valószínűleg mindenét elitta, és nem a gyermek nevelésére tette félre a szerszámaiért kapott pénzt), egyetlen sört tett félre az ünneplésre, ha hazajön Pinokkió, akinek a keresése az első pohárkáig tartott. A csavargó gyermek pedig hazatér apukához, mert mégiscsak ő az egyetlen, ő apukám, boldogan kezébe nyomja a megmaradt, milliókat érő két aranyat, Repedtorr pedig már felfogni is alig képes alkoholtól szenilitásig bódult agyával, mi történt. Pinokkió vállat von, és sötét. Ez az érme egyik fele, amit ha csupaszon, önmagában látnánk, már a Csirkefej hazatérés jelenete lehetne, de az előadás nem hagyja, hogy bármelyik nézőre is rátelepedjen ez a nyomasztó hangulat. A megszokott Parti Nagy-humor, a gyakran semmit sem jelentő, de szókimondó, való- és életszerű trágárság tökéletesen érthető és működőképes feszültségteremtője és felszabadítója az előadásnak, amihez még jó néhány bohóctréfa és pár aktuális utalás is társult.
Egészében tekintve a mű partinagyos, humoros és tükörtartó – kevésbé meghökkentő rendszeres olvasóinak, viszont a Disney-s Pinokkión felnőtt gyerekeknek és az unalmas gyerekelőadásokhoz szokott szülőknek annál inkább az.