Vicsorog vagy mosolyog?
Az Utca Mindenkié Mozgalom aktivistáinak szeretettel
A budapesti Katona József Színház Kamrájában néhány hete játsszák Kerékgyártó István kisregényéből, a Rükvercből készült darabot Máthé Gábor remek rendezésében. A történet középpontjában a hajléktalanság, a perifériára szorult embert körülvevő részvétlenség és az emberi kapcsolatok leépülése áll. Mint azt a cím is jelzi, a mából visszafelé haladunk, hogy végigjárjuk a magányos, megalázott, méltóságától megfosztott test pusztulásától a leépülés állomásait. Ennek a dramaturgiai megoldásnak különös jelentősége lehet, segítségével elkerülhető a „rossz helyre született” mindent egy tényezővel magyarázni akaró értelmezés, amely mindig ott settenkedik embertársaink balsorsát látva. Az élettörténetek megértése és megértetése az okozati összefüggések és strukturális összetevők hatásainak számbavételével összetett feladat, amelyben az irodalomnak legalább annyi szerepe van, mint a társadalom tudományainak. Egy megtörtént eset vagy egy fiktív történet elmesélése gyakran jobb eszköze a társadalmi folyamatok megértésének, mint a szaktudomány.
A történetmesélés eszközével élő szépirodalom és a színház a szociológia régi riválisai: a realista regény és a szociológia születése lényegében egybeesik. Ugyanakkor a művészet rendelkezik egy behozhatatlan előnnyel a befogadók megértéséért folyó versenyben: képes terápiás hatásokat is kiváltani, az átélés élményét és mások sorsa iránti empátiát kiváltani. Ahogy Ottlik az elbeszélés nehézségeiről értekezve írta: „Valaha, amikor valami baj, rosszízű kitolás, megaláztatás ért bennünket, éppen Szeredy találta ki a megoldást rá: elmesélte. Délután a tanteremben, ha tíz percre kiment a felügyelő altiszt, vagy este az árnyékszéken, ahol mindig összegyűltünk, Dani elmondta újra, eljátszotta egy kicsit, hogy hogyan is volt a dolog. S mint egy keleti sámán, afrikai varázsló, ezzel a ráolvasással, vajákolással, egyszerű elmeséléssel elvarázsolta, ártalmatlanná tette, átformálta az egész rosszat, s szinte a szemünk láttára semmisült meg a mérge, szinte érzékelhetően szakadt le lelkünkről gonosz nyomása.” (Iskola a határon) Azt a megaláztatást, amelyet többek között a hajléktalanság állami kezelésében és a többségi társadalom közönyében sokan átélnek, Kerékgyártó főhőse, Vidra Zsolt élettörténete segíti közel. A regény nem a hajléktalanságot kriminalizáló, minden humanitást nélkülöző hatalomról szól, hanem arról a társadalomról, amely elviseli az ilyen hatalmat. Nem a szegényellenes államról, hanem a többségi intoleranciáról, amely támogatást ad egy ilyen hatalmi működésnek. Nem az érdemtelen szegény és veszélyes osztály kategóriáira épülő kriminál- és társadalompolitikáról, hanem arról a társadalomról, amely nem veti meg az ilyen politikát. Egy élet története a mi történetünk.
Minden egyes jelenet egy-egy megaláztatás, kirekesztés, rombolás-epizód, míg a főhős el nem jut megszületéséig, amely még a sikeres élet reményével kecsegtet. Ezekben a rövid fejezetekben a magyar társadalom rendszereken átívelő sötét oldalai jelennek meg: rendőri részvétlenség, diszkrimináció, kiszolgáltatottság, a családi viszonyok felbomlása, megélhetési bűnözés, korrupció, maffia-módszerek, erőszak, mentális betegségek, csalárd privatizáció, normanélküliség, elmagányosodás, frusztráció, öngyilkosság, bunkóság, prostitúció, félelem, szexuális nyomor, stigmatizáció. És végső soron egy emberi életbe sűrítetten a kirekesztés mintázatai, egy olyan élet sűrítménye, amelyet az eredetileg nem kívánt gyerekhez mégis ragaszkodó anya gazdagnak, egészségesnek és sikeresnek képzel. Az a jó a regényben és az előadásban is, hogy jelentősen hozzájárul annak megértéséhez, hogy az elviselhetetlenné váló társadalmi helyzet kialakulására nincsenek egyszerű magyarázatok, ahogy egyszerű megoldások sem. Ennek megértése jelentős lépés a ma domináns életérzés, a részvétlenség oldása felé.
Az életében sokszor megalázott, halott Vidra Zsolt arcáról a hatósági közeg nem tudja pontosan leolvasni, hogy vicsorog vagy mosolyog. A hatalom viszonyát a hajléktalansághoz, szegénységhez ilyen bizonytalanság uralja, ám ugyanakkor a többség bizonytalansága is ez a szociális kisebbségekhez való viszonyulásban. „Az utcán senki se beszél a múltjáról. Az fáj, az elmúlt, attól csak sírni lehet. Hogy valaha volt otthonunk, családunk, ágyunk. Ott csak a ma van. Se tegnap, se holnap.” Ezzel a megcsonkított élettel nem tud mit kezdeni a hivatalosság és a többség. Hogyan legyen szolidáris, de legalább hogyan kerülje el a közömbösséget? Az Alkotmánybíróság tavaly novemberi határozata alkotmányellenesnek értékelte a „közterület életvitelszerű használata szabálysértéssel” kapcsolatos jogszabályokat. A többségi határozat ideiglenesen kitessékelte az egyik legdurvább, civilizálatlan, intoleráns kezelésmódot, a cinikus és primitív büntetést, amely ténylegesen egy társadalmi helyzetet fenyeget a legdurvább jogi eszközzel. Feltételezhetően a magyar társadalom intoleranciáját kielégítendő. A határozathoz fűzött különvéleményekben azonban tovább élt a jogalkotó szándéka és logikája, amely végül a napokban elvezetett a büntető kirekesztés alaptörvénybe foglalásához. „A hajléktalan lét nem vezet okszerűen a közterületen történő életvitelszerű lakhatáshoz” – szól az egyik különvélemény, hiszen ez „aktív cselekvésben megnyilvánuló szándékos magatartás, amely legfeljebb csak szociológiai értelemben függ össze a hajléktalan léttel, de abból szükségszerűen semmi esetre sem következik”. Hogy miként működik a társadalom, mit jelent a szükségszerűség, kényszer, milyen választási lehetőségek vannak a társadalmi lét perifériáin, és ebből következően egy civilizált államnak miként kellene viszonyulnia ezekhez az élethelyzetekhez, nem közkeletű ismeret. Az emlegetett szociológiai értelemről az, aki ezt a szöveget megfogalmazta, semmit sem tud. A döntéshozók minden valószínűség szerint el fogják kerülni Kerékgyártó István művét és a Katona József Színház darabját is, de legalább mi, itt, a túlsó parton, fogadjuk be!